XII. fejezet

Hazugságok hálójában  

avagy a karácsonyi 

különkiadás

 Nos, igen. Végre elmondhatom azt, hogy hivatalosan is Mercutio barátnője lettem. Persze nem kürtöljük világgá, nehogy ebből is balhé legyen, csak annak az egy embernek mondtuk el, akiről biztosra tudjuk, hogy bízhatunk benne: Benvolionak. Persze, Romeonak is elmondtuk volna, mert tudjuk jól, hogy ő sem a kürtöljük-világgá-az-egyik-barátunk-titkát fajta, de mióta Juliette miatt gyakran a pohár után nyúl, kiszámíthatatlanná vált. Na jó, nem azt akarom ezzel mondani, hogy 17 éves létére felcsapott alkoholistának, vagy valami, hanem azt, hogy többször is láttam a közeli kocsma bárpultja mellett környedni egy üveg sörrel, vodkával vagy bármi mással.

 Rettenetesen sajnálom a srácot. Egyáltalán nem érdemelte meg azt a bánásmódot, amit a drágalátós nővéremtől kapott. Természetesen próbálom én is mindenben támogatni őt, de tudom, hogy egyáltalán nem könnyű.

 Persze egyesek szerint kicsit túlreagálja, elvégre "Ez csak egy tini szerelem." de viszont én úgy tartom, hogy senki sem tudhatja kinek mi okoz nagy fájdalmat. Lehet hogy valakinek ez meg sem kottyan, de valaki másnak viszont hatalmas fájdalom.

 Willy előadása végül csodásan sikeredett! Az egyetemi professzora odáig és vissza volt a darab láttán, meg is értem. Most Willy egy tapasztalt rendezőnek segít be egy újévi darab rendezésében. Most legalább átérzi a helyzetemet. Ezek után remélem, hogy nem fog állandóan szekálni.

 Végre megérkezett a karácsonyi vakáció! A családommal a szokásos karácsonyi kiruccanásunkra indulunk egy trópusi szigetre, amit rettenetesn utálok! Sokkal jobban örülnék, ha itthon maradnánk, karácsonyi zenéket hallgatnánk, kakót szürcsölnénk és a kandalló előtt ülnénk, mint minden normális amerikai család karácsonykor, de nem. Nekünk muszáj kakaó barna, fűszoknyát viselő, állandóan vigyorgó lányok, és ugyan csak napbarnította bőrű, izomagyú szörfösök között tölteni a telet, mint azok, akik állandóan csak azt akarják sugallni a többi ember felé, hogy "Hű, de milyen sok pénzünk van."

 -Belle, nem láttad valahol a levendula bikinim felső részét?- szólt a szobám küszöbén ácsorgó nővérem, aki épp egy bugyit lóbált maga előtt.

 Fején  egy fekete, kendővel átkötött kalap volt, szemei előtt hatalmas, vastag keretes napszemüveg tündökölt, és mindössze egy zöld fürdőruhát viselt.

-Még itthon vagyunk, ha nem tűnt volna fel.- emlékeztettem magasba emelt szemöldökökkel.

-Ne légy már ennyire negatív!- rimánkodott.- Amúgy meg kérdeztem valamit. Hol van a levendula fürdőruhám  melltartó része?

-Honnan tudjam? Talán valamelyik pasid elrakta emlékbe.

 Hisztérikusan, felemelt ajakkal fordult meg, minden szó nélkül és hagyta el a szobámat.

 A bőröndjeimet próbáltam kituszkolni az ajtón. Az szüleim hangja felhallatszott az előtérből, és csak össze nem függő mondatokat hallottam, amiből sikeresen megállapítottam, hogy mindketten eszeveszettül telefonálnak.

 Ebből is remek vakációzás lesz.

 Majd a tengerparton végig csak a telefonjukat nyomják, ritkán a laptopjukat, Juliette az egyik izmos macsót próbálja felcsípni, én meg egyedül ülök a vízben egy hatalmas úszógumiban, és arra gondolok: miért is nem maradtam otthon. Minden évben ez van.

 Milyen jó is lenne, ha itthon maradhatnék, és egy kis időt tudnék Mercutio-val tölteni. Míg iskola van titkolnunk kell a dolgot, hétvégén is ritkán tudunuk együtt lenni, és mire jönne egy vakáció, akkor is közbe jön valami.

 Ahogy épp magamat sajnáltam, nem figyeltem oda, és a magam után cibált bőrönd kerekét sikeresen neki is húztam a sarkamnak, ami következtében, egy hatalmasat estem, és hirtelen miben másban is kapaszkodhattam volna meg, mint az előttem hirtelen feltűnő Juliette ruhájában. (Igen, végre felöltözött.)

-Te idióta!- visított. -Összeszakítottad a háromszáz dolláros ruhámat!- tartotta a kezében hosszú, fehér ruhájának egyik darabját.

-Ne haragudj, nem akartam! -védekeztem.

-Ezt még megkeserülöd!- mondta, aztán frissen manikűrözött vörös körmeivel belekapaszkodott a blúzomba, és egy mozdulattal letépte rólam.

 Látva a bordópiros anyagot, darabokra szakítva csüngött a kezében, betelt a pohár. A bőröndöket ledobva megragadtam a közelben levő vázát, és ami vízet benne találtam, mind végigcsurgattam vörös, sima haján.

 Nem is lenne ő Juliette, ha hagyta volna magát. A közeli asztalon véletlenül ottfelejtett ragasztót megfogta, és utolsó cseppig fégigfojtatta a frissen begöndörített hajamon, majd arcomon.

 A ragacsos folyadékot próbálva eltávolítani, azon agyaltam mi legyen a tökéletes bosszú, majd a "Szemet szemért, fogat fogért" idézetre hivatkozva, a ragasztó mellett heverő olló után nyúltam, és vészjósló mozdulatokat téve közeledtem Juliette felé.

-Úgysem mered!- mondta ijedten.

-Fogadjunk?

 Egy lépést közeledtem felé, ő meg egyet távolodott tőlem, és ezt a folyamatot ismételgettük egy párszor.

  Ahogy az ollóval egyre előre haladtam, kiült a rémület az arcára, amit én rettenetesen élveztem.

 Persze nem állt szándékomban levágni a szép hosszú haját, amivel kéthetetnte jár fodrászatba, és ami miatt minden este közel két órát tölt a fürdőszobában, csak hogy az tökéletesen nézhessen ki másnap az iskolában.

-Belle, ne csináld!- kérlelt megszeppenve.- Ha még egy lépést közeldsz, sikítok!

 Bal szemöldökömet felhúzva, kaján mosollyal az arcomon tettem egy  lépést felé, ő pedig menekülni próbált, de a menekülési tervében nem szereplet valami. Mégpedig a háta mögött emelekedő fal, amibe megforduláskor sikeresen bele is verte a kis buksiját.

 A hatalmas koppanás után fenékkre huppant, majd miután tudatosult benne a tény, hogy ez bizony nyomot fog hagyni, visítani kezdett.

-Mi a fene történik itt?- szólt közbe az anyánk, aki az apánkkal együtt épp a visítás utáni pillanatban tűnt fel a lépcsőkanyarban.

-Anya!- kezdett jajveszékelésbe a testvérem.- Belle le akarta vágni a hajam, és mikor megpróbáltam elmenekülni neki lökött a falank! Most biztos egy hatalmas pukli lesz a homlokomra!

 Anya nyilván mondani akart valamit, mert már látszott rajta, hogy ki akarja nyitani a száját, de én gyorsabb voltam nála:

-Ez aljas rágalom!- tiltakoztam.

-Hazudik a galád!- erősködött Juliette. -Ott a kezében az olló, és még meri azt állítani, hogy nem ő a hibás!

-De hisz nem akartam levágni a haját, csak meg akartam leckéztetni, mivel óvódás módjára ragasztót kent a hajamba!

 A szüleink magyarázatra várva pillantottk Juliette-re, aki szemmel láthatóan idegesnek tűnt, mert semmi jó kis hazugság nem ugrott be neki. Kezeimet összefonva vártam, mivel fog próbálkozni.

-De...de -dadogott.- De hisz összeszakította a ruhámat!-mutatott végig magán.

 Kicsit megijedtem... Túlságosan agresszív voltam vele, talán mégsem kellett volna idáig fajulnia a dolgoknak...

-Ezt nem hiszem el! -szólalt fel az apánk is, miközben magasba emelte a kezeit. -Testvérek vagytok, mégsem vagytok képesek testvérként viselkedni! Nekem két bátyám volt, mégsem csináltunk ekkora ramazurit, anno, mint most ti! Ennek még komoly következményei lesznek! -fenyegetett.- Az első pedig máris az, hogy nem fogtok velünk jönni!

 Engem annyira nem értintett meg ez a dolog, sőt igazából még hálás is voltam ezért apának, mert már mint említettem, fikarcnyi kedvem nem volt az egészhez...

-Nem teheted ezt velem!- borult ki Juliette. -Egész évben erre készültem, és most ezt teszed? És már ki van fizetve a repülőjegy, a szállás, meg minden

-Amit mondtam megmondtam! -erősítette meg apa a döntést.

-Josh, gondoljuk át mégegyszer a dolgot. -próbált segíteni anya is.

 Szerencsére ő nem volt annyira szigorú az ilyen helyzetkben mint apa. Bár a kedvességének nem csak előnyös, hanem kifejezetten hátrányos oldalai is voltak. Például ennek a mérhetetlen nagy kedvességnek köszönhetjük azt, hogy Juliettel ennyire elkényesztetettek lettünk. Mármint csak ő.... én annyira nem. Ugye? 

-Nem, Amanda! A lányainknak meg kell tanulniuk az egymás iránti tiszteletet! A döntésem végleges! Itthon maradnak! 

-De apa!- tört ki sírásban a nővérem. -A hotelszoba, a jegyek, meg minden ... Minden kárba vész! 

 Persze apa a nagy sírás- rívás ellenére sem kegyelmezett, csak egyszerűen hátat fordított nekünk, és elment. Egy kis idő múlva anya is követte őt, mi meg ott maradtunk Juliette ruhájának darabkái meg a szanaszét hagyott bőröndök között. 

-Ez mind a te hibád!-ugrott  torkamnak; persze csak képletesen. -Most miattad itthon kell töltenem a karácsonyt! 

-Hát borzalom, komolyan mondom nem is értem, hogy hogy bírod ezt a rengeteg nélkülözést. -mondtam cinikusan, majd összeszedtem a földről azt, ami az enyém, és faképnél hagytam a hisztériázó testvéremet. 

 Egy darabig még hallottam Juliette rimánkodását, de egy idő után szerencsére abbamaradt. 

 Ahogy lecsillapodtak a kedélyek, és anyáék taxija is elhagyta az utcánkat, a laptopom után nyúltam. Azonnal megírtam Mercutionak, hogy végül itthon leszek a téli szünetben. 

 "Na, az nagyon jó!"- válaszolta. 

 "Ugyan miért?" 

 "Mert akkor végre bemutathatlak a szüleimnak! " 

 A szívem egyre hevesebben kezdett kalapálni, és lassan úgy éreztem, hogy ki szeretne törni a mellkasomból. Nyugatatgatni próbáltam magamat, hogy egészen biztos, hogy csak félre olvastam valamit, de mikor újra megnéztem az üzenetet, rájöttem, hogy nagyon is jól olvastam el minden egyes szót. 

 Egy kis idő után Mercutio nem tudta mire vélni a nagy hallgatásomat, ezért újabb üzenetekkel kezdett bombázni: 

"Minden oké? 

Ha nem szeretnéd, akkor nem muszáj.  

Tudom, hogy te nem mutathatsz be a családodnak (egy darabig), de azért én szeretném, ha a szüleim megismernének téged.

Vagy az a baj, hogy túl korai?    

Mint mondtam, nem kényszerítelek ... " 

Kis idő múlva összeszedtem magam, és reszkető ujjakkal válaszoltam neki. 

"Persze, hogy elmegyek. De -mint már említetted te is -nem foglak tudni én megismertetni a szülemmel, legalább addig, míg Tybalt egyetemre nem megy."

 Mercutio egy darabig habozott, mert nem válaszolt. Vagy csak elment vécére, vagy nassolni valamit. De két perc várakozás után végre válaszolt az üzenetemre. 

"Várjunk egy percet ...."

 Ezzel most teljesen összekavart. Nem tudatm mit válaszoljak. A legértelmesebb válasz a "Mi baj?" lett volna, vagy a mai generáció elve alapján, egy kérdőjel. De mire válaszra szántam el magam, ő megelőzött: 

"Tybalt komolyan egyetemre akar menni? " 

Majd egy pár másodperc múlva újabb cinikus megjegyzést fűzött a mondandójához:

"Ugyan arról a Tybaltról beszélünk? "

"Igen, ugyan arról. De hagyd na! Hátha sikerül neki. Én személy szerint nagyon szorítok érte." -válaszoltam. 

Persze nem kellett sokáig várnom a következő üzenetére, amit ő rettentő humrosnak érezhetett, pedig szerintem nagyon nem volt az, de persze ezt nem közöltem vele. 

"Ha elmegy, legalább nem kell annyit titkolóznunk. És majd akkor megyek hozzátok, amikor akarok, sőt mindig ott leszek nálatok, és megeszem minden finom kajátokat." 

"Na egy dolgot azért tisztázzunk, fiatalember! Ha a kajámhoz nyúlsz, véged!"  

 Hirtelen nyílott a szobám ajtaja, és az emlegetett szamár, vagyis Tybalt toppant be. Gyorsan -és jelzem cseppet sem feltűnően- csaptam le a laptopom tetejét. 

-Belle, segítesz nekem feldíszíteni a karácsonyfát? Juliette bevágta a durcit, és a szobájában gubbaszt. Legalább te légy segítőkész, hamár holnap úgyis szenteste van ... 

-Jövök, csak épp elköszönök ...öhm... Patriciatól. 

 Na jó, tudom, hogy ez egy szánalmas hazugság volt. Nem is ismerek egy Patriciat sem. Ez persze Tybaltnak is szemet szúrt, így szemöldökét magasba emelve tette fel nekem a kérdést: 

-Ki az a Patricia? 

-Spanyolon melette ülök. -füllentettem ismét egy borzalmasat.- Nagyon kedves lány, mindig elmagyarázza nemek a ...izé ... a dolgokat. -és égbekiáltóan borzalmas hazugságomat még egy csalfa vigyorral is megkoronáztam. 

-Te mióta jársz spanyolra? 

 Ennyi ...feladom. Tényleg nagyon rosszul hazudok. 

-Nem járok spanyolra, csak egy órán voltam bent, mert érdekelt milyen lehet .... 

-Ha te mondod. -mondta, miközben az arckifejezéséből az volt leolvasható, hogy "ez a csaj totál bekattant". 

-Két perc, és indulok. -mondtam, ezzel kifejezve, hogy lassan kimehet a szobámból. 

-Rendben. -mondta, majd becsukta az ajtót maga után. 

 Gyorsan felnyitottam a laptopomat, és igyekeztem befejezni a Mercutioval való beszélgetést. 

"Most mennem kell karácsonyfát díszíteni. Mikor legyen a találka a szüleiddel?" 

"Mit szólnál a holnap este nyolc órához? Nálunk?" 

 Kicsit haboztam. Mercutioval meg a családjával töltsem a karácsonyt, mikor alig két hete vagyunk együtt,  szüleit meg még nem is ismerem? 

"Oké, ott leszek." 

 Válaszom után, gyorsan elköszöntem tőle, és felpattantam az ágyamról, amjd gyors léptekkel hagytam el a szobámat. Ahogy haladtam lefele a lépcsőn, a nappali fele, azon agyaltam milyen -ezúttal kicsit hihetőbb- alibit fogok majd kitalálni. Elvégre biztosan fel fog tűnni, hogy szenteste nem vagyok otthon. 

-Belle, légyszi adj ide nekem néhány csengőt a dobozból. -szólt hozzám a kétlábú létrán agaskodó Tybalt, ahogy megérkeztem. 

 Azonnal segítségére siettem, és feladogattam neki a díszeket. 

 Mint minden évben, idén is egy majdnem háromméteres fenyő díszelgett a magas palfonú nappalinkba. Idén is gondot jelentette a feldíszítése, mint eddig mindig, de ismét csak igyekesztünk megoldani ezt a kihívást. 

-Szerintem te kezd el díszíteni alul. -javasolta. 

 Én szótlanul engedelmeskedtem neki, és elkezdtem a díszesebbnél- díszesebb, giccsesebbnél- giccsesebb dekorációs elemeket felaggatni a fára. 

-Tiszta buli, hogy idén hárman töltjük a karácsonyt. -örvendezett Tybalt, nekem meg hirtelen a magasba szaladtak a szemöldökeim. Valahogy be kell avatnom őt abba, hogy nem leszek itthon holnap. Na de mégis hogy? 

-Én nem leszek itthon. -csusszant ki a számon, és összeszorított szemekkel vártam a rekciót. 

-Oh. -szólalt meg kis idő után.- Hová mész? 

-Meséltem az egyik barátnőmnek, hogy itthon töltöm majd a karácsonyt, ő meg felajánlotta, hogy menjek át hozzájuk. Persze azért nem fogok sokáig maradni. Maximum kettő, esetleg három órát maradok majd ott. 

 Fülem- farkam behúzva vártam, hogy elkezdjen balhézni velem. De kellemeset kellett csalódnom. 

-Hát rendben. De majd tényleg ne maradj sokáig.

 Elmosolyodtam. Furcsa, hogy az év többi napján ez a fiú annyira próbál vigyázni rám, hogy az lassan már betegesnek mondható, nem enged sehová, megmondja kivel barátkozzam, kivel ne, sőt még azt is, hogy kibe szeressek bele. De ezen a néhány napon, még ő is teljesen kivetkőzik a megszokott szerepéből, és hagyja, hogy azt tegyem, amit jónak látok. 

-De mégis, ki ez a barát? -kérdezte, aminek hála sikeresen belesodort engem egy újabb füllentésbe. 

-Patricia. 

-Jaj, a lány, akit az egyetlen spanyol órán ismertél meg, amire bementél az idén?

-Igen, ő az. -mondtam, majd kifújtam magam. 

 Amit eléggé rosszul tettem, mert Tybalt újra kérdezősködni kezdett felőle. 

-Hol lakik ez a lány? 

-Brooklynban. 

-Nincs az innen egy kicsit messze? 

-De, egy kicst tényleg messze van, de majd taxizom. 

-Rendben, de nem is ezért kérdezem. Megéri neki, hogy minden nap Long Islandre jöjjön suliba? Szerintem Brooklynban is talál magának ilyen, vagy ennél jobb sulit.

-Hát a szülei azt szerették volna, ha ide jár suliba, mert ők is itt végezték el a középsulit. 

-Van Facebookja? Szívesen megnézém hogy néz ki... 

-Nincs. -válaszoltam, majd mieőtt megkérdezte volna, hogy miért, gyorsan rávágtam - Mert ő nem híve a huszonegyedik századi modern kapcsolatoknak, vagyis jobban szeret élőben beszélgetni, mint chatelni.

-Frucsa egy lány. -vont vállat, majd vissztért a fa díszítéséhez. -Majd egyszer mutass be neki. 

-Feltétlenül. -mondtam, majd a girlandot kezdtem az ágakra csavargatni. 

 Egy darabig meg sem mertem szólalni, nehogy ez a Patricia dolog ismét témába kerüljön. Csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire belekeveredtem a hazudozásba. Pár perce, fent a szobábmban, még azt mondtam Tybaltnak, hogy Patritiaval csetelek, most meg azt, hgy nincs Facebook profilja. 

 Lassan kezdem magamat szánalmasnak érezni. Csak az a tény vígasztal, hogy Mercutioért teszem. 

-Te, Belle. -törte meg Tybalt a csendet. 

 Végigfutott a hátamon a hideg, mert egész biztos, hogy rájött a turpisságra. Valamit nagyon gyorsan ki kell találnom. 

-Te-tessék? -kérdeztem, abban reménykedve, hogy mégsem jött rá semmire. 

 Szerencsére ez pont így is történt. 

-Nem futsz el a postára? Rendeltem nektek ajándékot, de nem tudom elvenni, mert a fát kell díszítsem, később meg muffint sütök, holnap meg ramazúri lesz a boltokban, az utcákon, meg a postán is. 

 Kifújtam magam. 

-Rendben, elmegyek.- mondtam, hálát adva a fennvalónak, hogy nem kell Tybaltal egy légkörben maradnom, mert nem sokáig bírnám már ezt. 

 Gyorsan felkaptam magamra a kabátomat, a cipőmet is elkezdtem feltépkedni a lábaimra, mikor hirtelen eszembe jutott valami, és egy óriásit csaptam a homlokomra. 

 Atya ég! Semmit sem vettem Mercutionak! 

 Ennyire agyilag- zokni még én sem lehetek! Hogy felejthettem el? Na jó, mondjuk el lehet nézni ezt nekem, elvégre ő az első barátom, és eddig nem volt gondom azzal, hogy a pasimnak is ajándékot kelljen venni, mert egyszerűen nem volt pasim! De most más a helyzet...
 Gyorsan kapkodtam a lábam, de azért vigyáztam, nehogy ismételten eltaknyoljak a jégen, ahogy a múltkor sikerül, és ismét kimenjen a bokám.

 Szerencsére fogtam egy taxit magamnak, ami egy-kettőre bevitt a városba, és pont a posta előtt rakott le, ahol nagyobb tömegbe szaladtam, mint ahogy azt terveztem. Úgy tűnik idén sokkal több embernek sikerült gondolkodnia, mint tavaly, és mindenki rájött, hogy nem éri meg 24.-én menni vásárolni, mert akkor van a legnagyobb tömegnyomor. De arra viszont senki nem gondolt, hogy például 22.-én menjen a postára vagy a boltokba! Mindenki hihetetlen okosnak érzi ilyenkor magát, pedig meg...
 Az én helyzetem azért egészen más, tehát teljesen érthető, hogy most a postán aszalódok több tucat ember között. Én pár órával ezelőtt, még abban a hitben éltem, hogy egy trópusi szigeten fogom sütteni magam.
 Több, mint egy órának kellett eltelnie ahhoz, hogy végre kivehessem Tybalt bazi nehéz csomagjait. Én nem tudom milyen ajándékkal akar meglepni, de biztosan nem egy sál, egy pulcsi, esetleg valami ékszer. Komolyan, még az is megfordult a fejemben ekkor, hogy nem is nekünk rendelt ajándékot, hanem magának új súlyzókat, nekem pedig azért füllentette azt, hogy nekünk vásárolt valami ajándékot, hogy eljöjjek értük, mert ha azt mondja, hogy új súlyzók, akkor biztos, hogy ki nem teszem értük a lábamat a házból.

 Ahogy kiszabadultam a postai tömegnyomorból, a pláza fele siettem, miközben alig láttam ki a rengeteg kartondoboz mögül. 

 És szerintetek, nem nekimentem valakinek? Hát dehogynem... Legalább egy fél tucat járókelőnek.

 A plázába való megérkezés, igazi megválktásanak bizonyult. Valami okból  kifolyólag, itt nem nyüzsgött a nép, nem voltak ordibáló rendőrök, és nem fújt olyan rettenetesen a szél, mint odakint. Kissé megnyugodva, kabátomat kigombolva vágtam neki az ajándék vadászatomnak.

 Tybaltnak nem volt nehéz ajándékot találnom. Csak bementem az első sport üzletbe, ami az utamba akadt, lekaptam az egyik polcról egy kisebb súlyzó szettet, azzal mentem is a kasszáhz. Remélem, hogy nem válnak be a számításaim, és nem rendelt azt magának.
 Ez a gondolkodás mód is teljesen rám vall: minek a legkönnyebb ajándékot vásároljam meg először, ha kezdhetem a legnehezebbel is?
 Juliette ajándékát is pár perc alatt elintéztem: egy magasnyakú szarvasokkal díszített pólót vettem neki, mert tudom, hogy azokat nagyon utálja.
 Már csak Mercutio ajándékával voltam gondban. Említette egyszer, hogy szeretene valamilyen karórát, mert a régivel történt valami, és még azóta sem vásárolt újat. Talán ez megfelelő ajándék lenne neki...
 És szerintetek hová mentem? Na hová? Hát a karórás boltba. Ahogy beléptem megpillantottam egy órát, ami valósággal csillogott a gyönyörűségtől. Pántja barna volt, feltételezem bőrből van készítve, maga az óra része pedig úgy festett, mintha valódi arany lenne. Persze nem volt igazi arany, de az ára alapján simán lehetett volna!
  Ahogy kezembe vettem a csillogó órát tartalmazó kis áttettsző dobozkát, egy gyors mozdulattal valaki kivette a kezemből.
-Maga mégis mi a fenét képzel?- förmedtem rá a nőre, aki pofátlanul csente el tőlem a "zsákmányt".
-Elnézést, de ezt az órát már a kirakatban kinéztem!- válaszolt, kis felsőbbrendőséget sugározva szavai által.
-Rendben, de én vettem el hamarább! Mi lenne, ha kérne egy másikat?- javasoltam, majd egyszerűen elvettem tőle azt, ami amúgyis nekem járna. Azaz Mercutionak.
-Figyelj, kislány.- próbálkozott mézes- mázas hangon. -Szerintem erre a karórára a fiamnak nagyobb szüksége van, mint neked, szóval add vissza szépen, hogy oda sétálhassak vele a kasszához, kifizethessem, és elfelejthessem ezt az egész felhajtást.
-Na azt már nem! Egészen biztos vagyok benne, hogy az, akinek én szánom, jobban örülne, mint az ön fia! Szóval, ha megengedi, odébb állnék!- mondam, majd egyszerűen kikerültem, és kasszához léptem.
 Ahogy leraktam az órát, az elárusító nő szogorú arcról azonnal mosolygósra váltott. Ezek mindig ezt csinálják. Vágnak egy szigorú fejet, de amikor egy drága holmit raksz eléjük, és már fizetni készülsz, máris mennyire bőbájosak lesznek...
 Hirtelen egy kéz csapódott le előttem a pulton, ahogy a pénztárcámért kutattam a táskámban, miközben a dobozok még mindig akadályoztak a látásban, meg a mozgásban .
-Beszéljük meg a dolgot!- hallottam egy mostanra ismerőssé vált hangot.
 Ahogy felnéztem, azt észleltem, hogy a kezek, amelyek az előbb csapódtak le a pultra, a velem veszekedő nőhőz tartoznak.
-Nem szeretnék megbeszélni ezen semmit!-jelentettem ki, és lassan kezdett elfogyni a türelmem.
 Előkotortam végre a tárcámat, kivettem belőle a pénzt, és lecsaptam az elárusítónő elé, aki még mindig kedélyesen nézett rám.
-Tasakot adhatok? -kérdezte, mit sem törődve a botrányt rendező középkorú hölgyel, aki lassan szívrohamot kapott mellettem.
-Igen, kérek.- mondtam msolyogva. Az ilyesmit általában mosolyogva fogadom, hogy szemléltessem velük, hogy mennyire nagyon elégedett vagyok a szolgáltatásaikkal, holott legbelül igazán elvárom, hogy adjanak egy ingynen tasakot vagy szatyrot.
 Diadalittasan vetetm át a csomagot a nőtől, majd, hogy megadjam a kegyelemdöfést az "ellenfelemnek", kedélyesen köszöntem el tőle:
-Viszlát!- mondtam, majd egyik kezemet felszabadítva, integettem is neki.- Remélem talál valami ajándékot a fiának! Jaj, és boldog karácsonyt!
 Hihetetlenül jól éreztem magamat. Egy igazi sikerélménynek fogtam fel az egészet, amit azzal koronáztam meg, hogy  a plázából kifele menet ismét neki mentem valakinek.
-Ó, hogy te sosem nézel a lábad elé!- ütötte meg a fülemet Cory hangja.
 De jó, hogy mindig rosszkor kell belebotolnom.
-Úgy tűnik, mi általában akkor futunk össze, ha teli dobozokat cipelek.- emlékezettem, és próbáltam oylan fejet vágni az egészhez, mintha örülnék a találkozásnak.
-Add csak ide, segítek.-vette ki a kezemből a dobozokat.
-Köszönöm.- hálálkodtam és kiélveztem, hogy végre nem sajognak annyira karjaim.
-Amúgy merre jártál?
-A pláza kijáratánál vagyunk, szerinted merre járhattam?
-Hülye kérdés, nulla pont, igaz?
-Igaz. És te?
-Én is a plázában voltam, ajándékot vásároltam neked, meg Tybaltnak.
 Na tessék. Még csak ez hiányzott. Nem elég, hogy Cory most már tudja, hogy van barátom, még így is próbálkozik, és ráadásul még egyszer vissza kell ma jönnöm valamit vásárolni neki, mert, az igazat megvallva, nekem meg sem fordult a fejemben még az sem, hogy egy egy dolláros Mikulás formájú csokit vásároljak neki.
-Micsoda véletlen, én is épp most vásároltam neked!- hazudtam ismét, ezen a napon körülbelül már a tizediket.
-Nagyon várom már!- mondta gyerekes izgatottsággal. -Amúgy Tybalt mondta, hogy ti is itthon maradtok az ünnepekre, és áthívott karácsonyozni.
-Ó az szuper.-tetettem a boldogot, holott azon agyaltam, hogy hogy mondjam el neki, hogy én nem leszek itthon.
 Igazából nem az érzései miatt aggódtam. Hanem amiatt, hogy megharagszik, és aztán meg vissza nyomja a kezeimbe a dobozokat, és ott hagy a fenébe, majd cipelhetem én haza őket, mert hogy taxit nem találok ebben a nagy nyüsgésben, az hétszentség.
 Az utcánkig érve végig csendben maradtam, és hallgattam Cory gyerekkori karácsonyi történeteit. Meg kell hagyni, sokkal jobb gyerekkora lehetett az enyémnél, ami végig arról szólt, hogy meg akartam felelni mindenkinek, főleg a szüleimnek, és mindig csak tanultam és előadásokban vettem rész, amit  ők úgy háláltak meg, hogy egyszer sem mondták, hogy "Ügyes vagy, Belle, gartulálok" és egyszer sem jöttek el egy árva előadásomra se.
-Köszi, hogy segítettél a  cipekedésben!- köszöntem meg, és átvettem tőle a dobozokat.
-Ennyit igazán megtehetek, ha már úgyis áthívtatok, hogy ne kelljen egydül töltenem a szentestét.
-Mi?- csodálkoztam rá.-Egyedül töltenéd a Karácsonyt?
-Igen.- mondta szomorkásan.
-Miért, ha szabad megkérdeznem?
-Hát az apám üzletember, folyton utazik.  Nemrégiben Minnesotába ment, de a hóvihar miatt nem tudnak felszállni a gépek, így ott ragadt. Az anyám meg nyolc éves koromban lelépett Kanadába az új ficsúrjával, és minden évben küld egy kötött pulcsit, meg egy képeslapot, amin egy idióta juharleveles pólót meg Télapó sapkáát viselő mókus vigyorog. Hányni tudnék az egésztől!
-Ne haragudj, nem akartam tapintattlan lenni.- mondtam, meghalottan a történet hallatán.
-Semmi gond, azt hittem már meséltem neked, hogy mi van az anyámmal.
-Nem, még nem.
   Egy darabig némán álltunk egymásal szemben. Nem tudtam ilyenkor mit kellene tenni vagy mondani. Most komolyan mondjam meg neki, hogy nem leszek itthon, és rontsam el a jó kedvét?
-Hát akkor... -törte meg végül Cory a nyomatsztó csendet.
-Hát akkor?
-Akkor szia. Holnap találkozunk- mondta, majd fekete kabátja zsebébe nyomta kezeit, és mosolyogva tovább állt.
-Igen, holnap találkozunk.- sziszegtem halkan.
 Végigbotorkáltam a lefagyott járdán, majd az ajtó elé érve két hatalmasat csaptam az ajtónkra, hogy belecsengett az egész ház.
-Nem kell rámtörni az ajtót!- mondta az ajtóban hirtelen megjelenő unokabátyám, és kivette kezemből a dobozokat.
 Csak akkor vettem észre, hogy egy rénszarvasos, piros kis kötény csüng a derekán.
-Ez meg mi a fene rajtad?- kérdeztem, majd felnevettem.
-Hát valakinek a pulykát is meg kell sütni, nemde? -védekezett morcosan. -Amúgy mi ez a nehéz csomag? Én ilyet egészen biztosan nem rendeltem.
-Jaj.- kaptam ki gyorsan a kezéből.-Azt én vettem neked, de meg ne merd nézni mi van benne!
 Azzal kikaptam a kezéből, és a többi ajándékommal együtt felmasíroztam a szobámba. Ott előkotortam a szekrényem mélyéről a tavalyról megmaradt csomagolópapírjaimat, meg némi szalagot, és nagy nehézségek közepette sikerült minden egyes ajándékot becsomagolnom.
 Ahogy végeztem azon kezdtem agyalni, mit is kezdjek Cory ajándékával. Már besötétedett, de holnap már szinte semmit nem fogok találni a boltokban. Na mindegy... Inkább kiugrom most vásárolni, mintsem holnap, mikor a forgalom is a tetőfokon lesz, és a boltokban sem lesz szinte semmi.
 Tehát fogtam magam, újra felvettem a kabátomat, és újra elsétáltam a plázáig, mert szabad taxi még most sem akadt.
 Útközben mindvégig az járt a fejemben, hogy mi is fog történni majd holnap. Mi lesz ha nem leszek szimpatikus Mercutio szüleinek? Vagy ha elrontok valamit? És mi van akkor, ha ők is Capulet gyűlölők? Vagy ha Tybalt megtudja? Ezt az átlásztó Patricia hazugságot sem adhatom tovább be neki, mert egy idő után rájön!
 Ahogy a pláza bejárata elé értem -ezen a napon már másodszor- elhessegettem minden efféle gondolatomat, kifújtam magam, és bementem. Ahogy a kirakatok között mászkáltam, az egyik ajándék boltban egy hógömböt vettem észre, amiről valamiért helyből Cory jutott az eszembe.
 Nem tudom miért... Szerintem mindenkivel volt már úgy, hogy ránézett valamire, és valami ismeretlen okból kifolyólag egyik ismerőse vagy barátja jutott az eszébe.
 Nem kellett nekem se kétszer mondani, bementem a szuvenír boltba, és megvettem.
 Ismét csak diadalittasan hagytam el a plázát.
 Úgy döntöttem rövidebb úton megyek haza, így is tettem. A kezemben csüngő szatyorban lévő hógömböt nézegettem.
-Szia kislány!- csendült fel egy ismeretlen és furcsán szóló hang a háttérben, miközben épp egy sötét utcát róttam.
 Megfordultam. Három idősebb fiú állt tőlem pár méterre, kezükben megcsillant a félig üres boros meg sörös üveg. Az egyik kezében egy szál füstölgő cigaretta lógott. Hát, nem volt valami bizalomgerjesztő küldsejük.
 A lépteim egyre szaporábbak lettek. Menekülni próbáltam, mert rettenetesen megijedtem.
-Hová sietsz?- hallottam a hátam mögül, a hangot pedig néhány lépés hangja is kísérte.
 Lehet, hogy rossz lépéshez folyamodtam, de futni kezdtem.
-Várj már meg!
-Ne félj, nem fogunk bántani, angyalom!
 Hallottam ismét e mocskos szavakat a hátam mögül. Rémülten néztem körül, de egyszerűen sehová nem tudtam menni. Egyszer csak két hideg kezet éreztem a szájamon, és valaki nagyon erősen húzott hátra fele, majd a fények elhalványodtak. Egy sikátorban voltam. Sikítani próbáltam, de nem mertem.
-Hol bújkálsz, cica?- hallottam az egyik ittas srácot.
 Ahogy tovább álltak a szorítás is egyre kezdte elveszíteni erejét. Majd amikor elengedett,egy akkorát ütöttem rá a táskámmal, amekkorát csak tudtam.
-Áu!- hallottam a jajgatást.- Belle, te normális vagy?- kérdezte, majd ahogy egy kicsit kinnebb kerültün a sikátorból, a fények által megvilágított arcban Mercutiot véltem felfedeznni.
-Úr isten, de jó, hogy te vagy az!-borultam a nyakába.
-Te mégis mi a fenét keresel ilyenkor itt?- kérdezte dühösen, miközben lefejtett magáról.
-Csak a plázában voltam, hogy ajándékot vegyek Corynak.
 Azzal kikapta a kezemből a szatyrot, egy másodpercig rápillantott, majd a magasba tartotta, és így szólt:
-Te komolyan emiatt a hülye hógömbért a hülye Corynak kockáztattad az életedet?
-Nem kockáztattam az életemet, és ha már így kérdőre vonsz, akkor én is megkérdezhetném, hogy te is miért bóklászol ilyenkor itt, ráadásul egy sikátorban?- kezdetm felháborodni.
-Belle, itt lakom!- mutatott a velünk szemben levő családi házra.-És csak a szemetet hoztam ki.
-Oh... -csendesedtem el.
-Na gyere.-húzott magához bűnbánóan, majd megölelt.- Többé ne csinálj ilyen ökörséget!
-Jó, nem fogok. -mondtam.
-De most szépen hazakísérlek. -jelentette ki, majd megfogta a kezemet, és úgy húzott ki a sikátorból.
  A házunk sarkáig kísért, nehogy Tybalt észre vegyen vele. Még egy darabig dorgált a hülyeségemért, de majd egy szelíd búcsúcsókot nyomott a számra, és utamra engedett. Addig ott állt a sarkon, amíg be nem mentem az ajtón. Az ajtóban még egyszer megfordultam, hogy láthassam, majd elmosolyodtam, és bementem a házba. Rettenetesen hálásnak mondhatom magam miatta.

 Másnap egész nap az estére készültem. Egész nap csak a fürdőben ólálkodtam, próbáltam kezdeni valamit a hajammal, de végül arra az elhatározásra jutottam, hogy előbb a ruhát választom ki.
 Nagy szerencsémre Juliette nem volt otthon, így bemehettem a szobájába, és elvehettem egyik ruháját- a többszázból- anélkül, hogy balhéba bonyolódtunk volna. Ha jól tudom az egyik barátnőjének rinyál, hogy végül itthon karácsonyozik.
 A szekrényében kutatva ráakadtam néhány elég érdekes darabra. Több olyat is találtam, amit szívesen hordanék, de végül kiválasztottam egy feketét, amit középen egy arany színű cipzár ékesített, és átvittem a szobámba.
 Nem szerettem volna túl kihívóan öltözni az estére, elvégre tudom, hogy milyen alakok laknak Mercutio utcájában, és azt is tudom, hogy a szülök nagyon hamar levonják a következtetést a fiuk barátnőjéről, a ruházata alapján. Főleg az anyukák. Ez szerencsére eléggé sokat takart.
 Addig- addig készülődtem, hogy elérkezett a fél nyolc. Elköszöntem Tybalttól, és hátra hagytam neki, hogy csak akkor bontsák ki az ajándékaimat, ha már hazaértem, majd magamra kaptam a kabátomat, és elvettem a kézitáskámat  és az ajándékot, majd bepattantam a taxiba, ami a kapunk előtt várt. (Ezúttal szerencsére volt üres taxi, mert ilyenkor átlalába mindneki otthon marad. Persze ezalól én ismét csak kivétel vagyok...
 Amikor a taxi megérkezett, Mercutio már tárt ajtóal várt. Az öltönyéből ítélve, náluk mindenki komolyan veszi a karácsonyt, így én sem érezhetem magam túlöltözöttnek.
-Szia.- köszönt, majd egy puszit nyomott az arcomra.
Úgy ám! Egy puszit! Biztosan kicsit szégyenlősködött a szülei előtt.
 Ahogy beértem a házba, mézeskalács és fenyőillat áramlott felém a meleg levegővel együtt. A kandallójukban ropogott a tűz, Mercutio kishúga -akiről eddig nem is tudtam, hogy létezik, mellesleg- ott ült, és épp azt ecsetelte az édesapjuknak, hogy ha a tűz nem alszik el egyhamar, a Télapó feneke meg fog gyulladni.
 Nagyon jó, családias karácsonynak ígérkezett ez, pont olyannak, amilyenben azt hiszem soha nem volt még részem.
-Áh, szia, Belle.-ragyogott fel Mercutio apukájának arca, amikor megpillantott. Rettenetesen aranyos volt.
 Egy magas, bajszos meg szakállas ember volt, de ettől még egyáltalán nem tűnt szigorúnak. Haja sötét barna volt, hajszálai közé pedig már befúrta magát néhány fehér egyed is. Szemei pont ugyan olyan csillogóak és égszínkékek voltak, mint a fiáé. Mind ezek összeségge rettenetesen kedves külsőt kölcsönöztek számára.
-Jó estét, Mr. Miller. -köszöntem kicsit megszeppenve.
-Oh, ugyan, szólíts egyszerűen csak Bradnek.
-Rendben, Brad. -mondtam, kicsit feloldódva.
 Egy pillanat múlva, apró kezek kis húzását éreztem a szoknyámon. Lenéztem és egy apró, szőke kislányt pillantottam meg a lábaim mellett, aki mellé nemsokkal később egy kis fekete, rénszarvas szarvakat viselő francia bulldog is társult.
-Szia!-köszönt.
-Szia!-köszöntem vissza vidáman, majd leguggoltam mellé.-Az én nevem Belle, téged hogy hívnak?
-Sonya vagyok. -mondta, majd egy kis hallgatás után hozzátette- Te vagy Mercutio felesége?
 Érezetm, hogy elvörösödik a fejem. Egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt a dolgot. Nem találtam értelmes választ rá, annyira zavarba hozott.
-Nem, nem a feleségem. -válaszolt helyettem Mercutio, és válaszához egy kis nevetés is társult.-Még.
  Ezt a dolgot sem tudtam igazán lereagálni, de mint ez történni szokott-legalábbis az én esetemben- ahogy végre történik valami jó az életemben, egy másik dolog azon nyomban elszúrja azt.
 Na és mi?
 Ahogy meghallottam Mercutio anyukájának hangját, amint azt kiáltja, hogy :"Kész a pulyka!" ,azonnal felismertem.
 Komolyan? Pont Mercutio anyjával kellett tegnap összebalhéznom a plázában egy hülye órán?
 A mosoly az arcomra fagyott, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Elszúrtam ezt a dolgot már azelőtt, hogy ide jöttem volna!
-Nos, gyerekek- dörzsölte össze  Brad a két tenyerét, amiből azt következtettem, hogy egész évben ezután a karácsonyi pulyka után sóvárgott- asztalhoz!
 Sonyának nem kellett kétszer mondani, a kutyussal együtt már ott is volt az asztal mellett. Mercutio is indult volna, de én visszhúztam öltönyének ujjától.
-Előbb szeretnék kezet mosni! Merre van a fürdőszoba? -kérdeztem, csak hogy időt nyerjek, hátha kitalálok valamit.
-Jobbra. -mutatott egy ajtó fele.
 Azonnal berohantam oda, és magamra zártam az ajtót. Remélem a családnak ez nem tűnt fel, nehogy furcsállani kezdjék.
-Belle, hol van?-hallottam Mercutio anyjának hangját. -Csak mert szeretném végre megismerni.
-Kezet mos. -válaszolt Mercutio.
 Közben dehogy mosott kezet Belle. Ő két karjával a kagylónak volt támaszkodva, miközben bambán nézett lefele, de semmi jó ötlet nem jutott az eszébe.
 Öt perc  tétovázás után kopogttásra lettem figyelmes.
-Ki az?
-Csak én vagyok az!-hallottam a barátom hangját az ajtó túloldaláról. -Minden rendben van?
-Nincs. -mondtam, de azonnal meg is bátntam a kijelentést, mert ennek hála, neki is hazudnom kell majd.
-Mi a baj? Tán megy a gyomrod?
 Bingó! Nem is kellett füllentenem neki, ha ő magától is a számba adott egy remek alibit.
-Igen!
-Esetleg kérsz valami gyógyszert?
-Nem, inkább hazamennék, ha nem gond!
-Nem, semmi baj.-hallottam, és hangjából csalódottságot szűrtem le.
 Önző módon viselkdtem. Inkább saját magamat próbáltam menteni, ahhelyett, hogy szembe néznék az anyukájával, aki egész biztosan utálni fog. De valami azt súgta, hogy ez így jobb lesz mindkettőnknek. Biztosan őt is bántaná, ha az édesanyja utálná a barátnőjét, és jó párszor megjegyezné neki, hogy nem szeretné, ha egy ilyen lánnyal járna.
 Na jó. Most nem azt mondom, hogy életem végéig bújkálni fogok előle, hanem azt, hogy majd bemutatkozom neki, csak majd máskor. Mondjuk majd márciusban, úgyis akkor van Mercutio szülinapja, és biztos akkor is meghív magukhoz, és addigra szerintem az anyukája el is fogja felejteni az egész órás incidenst, és talán majd még meg is kedvel engem.
 Pár perc várakozás után Mercutio kopogott az ajtón.
-Hívtam neked taxit, és megérkezett.
 Mintha puskából lőttek volna ki, úgy rohantam az ajtó felé, de mielőtt kinyitottam volna azt, próbáltam rosszullétet imitálni. Ilyenkor jó, hogy jártam Willyhez színjátszani, akármennyire idegesít is engem az az ember.
 Mercutio segített felvenni a kabátomat, majd kikísért az utcára.
-Sajnálom. -sajnálkoztam.
-Semmi baj. Majd máskor. - mondta csüggedten.
 Egyet bólintottam, majd megöleltem.
-Amúgy, tessék.- nyújtottam át neki az ajándékot, amikről amúgy teljesen meg is feledkeztem.
-Igazán nem kellett volna! A te ajándékod bent van, ha gondolod kihozm ...
-Nem kell. -szakítottam félbe, majd beültem a taxiba.
 Mielőtt elhajtott volna az autó a házuk mellől, integettem neki, ő pedig visszaintegetett. Mikor elindultunk, a hátsó ablakon át őt figyeltem, míg még látótávolságban volt, és láttam a felcsillanó mosolyt az arcán, amikor leszedi a csomagolást az óráról.
 A hazafele úton a következő következtetést vobtam le: ritka szar ember vagyok. Lehet, hogy nem kellett volna eljönnöm, és adnom kellett volna egy esélyt ennek az egésznek. Lehet, hogy nem is nézett volna rám rossz szemmel Mercutio anyukája, mert elvégre úgyis az övé lett óra. Hát nem?
 De már mindegy. Majd valahogy jóvá teszem...
 Amikor megérkeztem, a vártnál kicsit nagyobb hangzavar fogadott. Nem a veszekedéses típusú hangzavarra gondolok, hanem inkább arra a típusúra, amikor a kelletténél kicsit több ember van nálatok, mint amire számítasz, és mikor megpillantod őket, eléggé meglepődsz. Nos, én pont így jártam. Miután ledobtam magamról a kabátomat, meg az idétlen magassarkúmat, ami egész végig szorította a lábujjaimat, és bementem a nappaliban, Tybaltot, Coryt, Juliettet, Parist, Gregoryt, és Sampsont pillantottam meg.
-Szia, Belle!- közöntött Cory ritka vidáman, mikor feltűntem.
-Sziasztok.-kösztöntem nekik, majd ők is szépen visszaköszöntek. -Hát ti?
-Paris szülei üzleti úton vannak, a gépük meg nem tudott felszállni a hóvihar miatt. -valszolt Juliette.
-Abraham pedig ismét összekapott a mostohanyjával,- folytatta Tybalt- az apja meg kiabálni kezdett vele, így inkább otthagyta mindkettejüket a fenébe. Gregory családja pedig zsidó, és más rokonokhoz utaztak az ünnepekre, ő viszont itthon maradt ,Cory sztoriját meg már ismered, így mindenkit áthívtam, hogy karácsonyozzunk együtt.
 Önkénytelenül is elmosolyodtam. Lehet, hogy elszúrtam a tökéletes karácsonyozás lehetőségét, de ehelyett itt egy új lehetőség egy tökéletes karácsonyra. Hát mit is mondjak... az év többi napján egy rossz dolgot általában egy mégroszabb szokott követni, de úgy tűnik ez a nap ebben is más, mint a többi.
 Hirtelen a csengő éles hangja szakította félbe gondolatmenetemet.
-Kinyitom.- mondtam, majd vissza siettem az ajtóhoz.
 Amikor kinyitottam, nagy meglepetésemre Benvolio, Romeo, Sampson meg Balthasar álltak ott.
-Hát ti srácok?- kérdeztem, minden köszönés-féle nélkül.
-Mivel egyikünknek sem úgy sült el a karácsony, ahogy terveztük, és azt is tudjuk, hogy ti itt együtt karácsonyoztok, úgy döntöttünk beugrunk, ha nem gond. -válaszolta Benvolio.
 Hű, ez kicsit meglepett, de meglepettségmet leplezve tessékeltem be őket a házba . Mikor Tybalt meglátta őket, egyáltalán nem az volt  a reakciója, mint amire számítottam.
-Ha nem gond, ők is itt töltenék a karácsonyt.- tálaltam a szituációt boci szemekkel, hátha ez megenyhíti őket.
-Na jó, de csak mert karácsony van! -mondta megenyhülten.-De csak ma, érted Montague?!
 Romeo csak egyet bólintott, azzal egy szempillantást sem vetve Juliettere meg Parisra -akik épp akkor kezték el "jaj de nagyon szeretni egymást", amikor Romeo belépett - leült. Én is helyet foglaltam mellette. Szerencsére elég nagy volt az asztal, így mindneki elfért.
 Ismét csak csengettek. Úgy tűnik az egész suli nálunk fogja tölteni a szentestét idén.
-Ezt én kinyitom.- ajánlotta fel Tybalt, és egy szempillantás alatt már az előszobában is termett.
 Néhány másodpercel később tért vissza az újabb látogatóval. Mikor megfordultam, hogy megnézhessem ki az, majdnem kiesett a süti a számból, amit az előbb tömködtem be oda. Hát nem kell sokat gondolkodni rajta, hogy kitaláljátok ki is volt ott, igaz? Természetesen a mi dárga egyetlen igazgató urunk, Escalus, akit majd Laurence követett.
-Csak azért jöttünk, mert -kezdett bele a hegyibeszédbe az igazgató- túlságosan erősek a fények, és még a mi utcánkban is látszanak, és nagyon zavarnak engem is, meg a környékbelieket is.
 Persze, ezt senki nem hitte el neki. Tudjuk mi jól, hogy magányosan töltötte volna szegény a karácsonyt, és a fülébe jutott a mi kis összejövetelünk, azért érkezett.
-Na meg, már az utcában érződött a pulyka illata. -tette hozzá Laurence.
  Persze őket is szívesen láttuk köreinkben, és megosztottuk velük a pulykánkat, ahogy ők is megosztották velünk a kissé odapörgölt gyümölcskenyerüket.
-Tybalt, ez a pulyka isteni!-dícsérte Escalus.
 Tybalt egy apró mosollyal jelezte köszönetét.
-De ez még nem jelenti azt, hogy nem fogsz megbukni matekból, ha nem teszed oda magad! -tette hozzá.
 Erre mindneki felnevetett. Még Romeoék is, akikel Tybalt nem kezdett el üvöltözni, mint ahogy az év  többi napján tette volna, ha kinevetik.
 Ismét csak csengettek. Mivel nem volt kedvem megtörni Tybalt idilljét, aki most az egyszer kifejezetten jól érezte magát néhány Montague társaságában, én álltam fel, és nyitottam ajtót.
-Boldog karácsonyt, Belle! -hallottam Mercutio hangját, amint kinyílt az ajtó.
 Csak mosolyogtam, mert szó egyszerűen nem jött ki a számon.
-Neked is!-mondtam, mikor végre meg tudtam szólalni.
-Figyelj, tudom, hogy miért jöttél el olyan hamar, és sem én, sem anya, nem haragszunk rád.
-Nem?
-Nem, egyáltalán. Anya felismert, mikor gyorsan kimentél a házból, és az órát is megismerte, így összeraktuk a szálakat, és rájöttünk, hogy mi a gond. De egyáltalán nem haragszik emiatt.
 Rettenetesen megkönnyebültem, így a nyakába borultam.
-Hé!- szólt rám.- Tybalt bármikor megláthat!
-Igaz!- mondtam, majd leszálltam róla, ruhámat meg kicsit megigazítottam.- Bejössz?
-De, hisz...
-Romeoék is itt vannak...
 Mercutio nem hitt nekem, de mikor behívtam a nappaliba, és meglátta, hogy tényleg iagazat mondok (végre valahára...) , köpni- nyelni nem tudott a meglepettségtől.
-Gyere, ülj le, Miller! -hívogatta Tybalt.
 Egy darabig furcsállotta, de miután aztán adtam egy kis löketet neki, elindult, és leült a többiek mellé.
 Végül mégis csak tökéletes karácsonyom lett. Lehet, hogy nem épp egy trópusi szigeten süttetem magam, de ez mindennél jobb! Végre úgy érzem, hogy igazi családias karácsonyban lehet részem, életemben először. Capulet meg Montague egymással üneppel! Azt amúgytudom, hogy ennek nemsokára vége, mert holnap, ha meglátják egymást az úton, még nem is fognak köszönni egymásnak, vagy rosszabb esetben bele is nyomják egymást a friss hóba. De megpróbálom kiélvezni életem eddigi legjobb karácsonyát!

XI. fejezet

Nos, igen! :D
Újra itt vagyok egy résszel, a két hónapos, előre nem tervezett szünet után! Remélem azért nem mentem ki a gyakorlatból, és tetszeni fog nektek az új rész is! :) 
Mint látjátok, már a Chat-et is kiraktam, szóval oda is szívesen várom az üzeneteiteket! ♥
 

Újra feltámad 

a zöldszemű szörny?

 Szerintem minden lány ismeri az érzést, amikor a barátja, vagy épp a fiú, aki tetszik neki, esetleg csak egy fiú barátja, sőt talán csak egy hímnemű osztálytára elhívja őt az iskolai bálra. Nos, én nem.
 Már az elnökválasztás után egyebet sem lehet hallani a suli folyosóján sétálva, csak azt, hogy minden csaj a karácsonyi bálról beszél: "Szerinted milyen legyen a ruhám? Vajon elfog majd hívni? Szerinted érdemes tíz centisnél magasabb cípőt felvenni ? Nem kövérít ez a szín? Mit gondolsz, talál majd az öltönye a ruhámmal?" meg ehhez hasonló marhaságokat...
 Persze Belle Capulet-et idén sem hívta senki, még a saját pasija sem.
 Pedig ez a bál -a szóbeszéd szerint- más lesz, mint a többi. Ezt most nem a suli tornatermében tartják, hanem Benvolio-nak sikerült elintéznie, hogy a suli fedezze azt , hogy kibérelhessen egy csodálatos báltermet a külvárosban. Még nem nagyon jártam arra fele, de Tybalt elmondásai szerint -aki már járt ott egy balagás során- gyönyörű hely, főleg az udvara. Tele fenyőfákkal, néhány pavilonnal. sőt még egy kis tó is van. Hát... el tudom képzelni...
 -Szóval akkor az oldal szorozva a magassággal törve kettővel? -zavarta meg Mercutio az ábrándozásomat.
-Micsoda?- ráztam meg a fejem.
-Belle... -dunnyogott -Azt mondtad segítesz a matek témazáróra tanulni, de nem is figyelsz rám.
-De figyltem, csak épp... kicsit lankadt a figyelmem. -mentegetőztem.
 Mercutio-val épp a sulink könyvtárában húztuk meg magunkat, ahová a kisiskolásokon kívül senki nem járt. Gyakorlatilag majdnem hogy kongott a hely az ürességtől. De épp ez volt benne a jó. Itt senki sem vehetett észre minket, ha kettesben voltunk, így suli közben is néha együtt lehettünk feltűnésmentesen.
-Srácok szerintetek Mr. Bowman belekötne, ha egy bestsellert olvasnék választható háziolvasmányként a szünidőben?- érdeklődött tőlünk Benvolio, aki épp egy Cassandra Clare könyvet bújt.
 Nem kell megijedni. Neki elmondtuk a mi kis titkunkat. Mercutio-val úgy határoztunk, hogy mindketten elmondjuk egy hozzánk közelálló személynek a dolgot, és mivel nekem nagyon nincs ilyenem, így csak Benvolio-t avattuk be.
 -Szerintem nem lesz gond. -nyugtattam meg a fiút, aki azon nyomban vissza is sétált az olvasóterembe. Na jó, az azért nem állítom, hogy zökkenő mentes volt az útja. Annyira bele volt merülve a könyv olvasásába, hogy észre sem vette, hogy gyakorlatilag nekisétált egy hatalmas szobanövénynek.
-Figyeljen már oda, fiatalember!- mordult rá az öreg könyvtáros.
 Természetesen mi Mercutio-val jót derültünk, a dolgon.
-Szóval akkor jól mondtam?- kérdezte.
 -Persze, hogy jól. -mondtam mosolyogva, közben meg azt sem tudtam, hogy miről beszélünk.
-Min gondolkodtál az előbb?-érdeklődött.
-Igazából csak azon a bálon morfondíroztam...
-Már komolyan vártam, hogy mikor kezdesz te is erről beszélni.- mondta fejét lehajtva, miközben egy apró mosolyt is megengedett magának.
-Igen? És aztán miért? -kérdeztem ,miközben egy kicsit közelebb húztam magam hozzá.
 Mercutio lerakta maga mellé a könyvet, és ő is végre hajtotta a mozdulatot, amit az előbb én is.
-Nos, azért, kérlek szépen, mert lenne egy nagyon fontos kérdésem ezzel kapcsolatban hozzád.
-És mi lenne az?-  haraptam meg az alsó ajkam.
 Mercutio nem mondott semmit, csak egy apró kis csókot lehelt az ajkaimra.
-Azt majd megtudod.- mondta sejtelmesen a csók befejeztével.
 Persze, minden lány szereti ha a fiú titokzatoskodik, ahogyan nekem is tetszett ez a szituáció. Egészen biztos voltam benne, hogy valami nagy meglepetésre készül. Na jó... azért nem egy olyan fajata meglepetésre gondoltam, hogy majd a bálon megkéri a kezem, hanem egy olyan fajtára, hogy mondjuk ott fogjuk bejelnteni az egész suli előtt, hogy járunk, mit sem törődve az ezután kialakuló hatalmas konfliktus helyzettel.
-Srácok, szerintem már lassan indulnunk kéne órára.-lépett ki Benvolio újra az olvasóterembőől, karóráját bámulva.
 Szóval itt ez a bál téma meg is szakadt köztünk. Sietve, ám csüggeten tértem vissza az isolába. Ahogy beértünk a bejéárati ajtón, gyorsan elköszöntem a fiúktól, sok sikert kívánva a matek témazáróhoz, majd siettem kémia órára.
 Ahogy a felszerelésemet próbáltam előkotorni a táskámból a szekrényem mellett állva, valaki megjelent mellettem, és szekrényajtómat becsapva előttem, köszönt nekem.
-Szia Belle.
 Cory támaszkodott jobb karjával a szekrényeken.
-Szia.-köszöntem neki közömbösen.
 Még mindig haragudtam rá, mert elvégre ő volt a hibás azért, hogy Mercutio abban a tudatban volt, hogy csak odahalucinált engem a fürdőszobába, és a csók is csak halucináció volt. Persze bosszút  azért nem terveltem ellene. Elég szar érzés lesz majd neki, amikor kiderül, hogy együtt vagyok Mercutio-val.
-Hogy s mint?- bombázott tovább kérdéseivel.
-Sietek, ha nem tűnt volna fel.
-Rendben, nem is tartanálak fel, csak azt szeretném megkérdezni, hogy van-e már párod a szombati bálra?- kérdezte tarkóját vakargatva.
-Van már, bocsi.- vágtam rá, pedig igazándiból Mercutio még el sem hívott.
-Értem. csüggedt el.
-Bocsi, de most már tényleg mennem kell!- mondtam, mikor végre kihúztam a periódusos rendszeremet a könyvkupac alól. -Szia!
-Szia, Belle.
 Szerencsére még a tanár előtt odaértem, és elfoglaltam megszokott helyemet. Juliette is ott volt már, és mosolyogva nyomkodta rózsaszín tokkal borított iPhone-ja képernyőjét. Gondolom azzal a sármőr Paris-al üzenetezgetett.
 Ahogy a napnak vége lett, egyedül ballagtam hazafele, apró lépéseket téve, nehogy ismét elessek a jégen. Unalmas volt egyedül kullogni hazafele. Mostanában Mercutio kísér haza, de ma neki egyel több órája volt, mint nekem. Máskor pedig Juliette-el mentünk haza kettesben, de ez még a balhénk előtt volt. Azt, hogy azt mondta rám, hogy irigy vagyok, azt még elviseltem, mert kicsit tényleg az voltam. De azt, hogy egy ilyen rendes fiúval, aki ráadásul barátom is, ezt megcsinálja... az már kicsit túl sok volt nekem.
 Hazaérve ledobtam magamról a teljesen beázott bakancsomat, és a csupa hó kabátomat, és a nappaliba siettem, ahol Tybalt egy vastag könyvel a kezében ücsörgött a kanapén.
-Hát te? -kérdztem csodálkozva. Még soha sem láttam őt tanulni, ezért is lepődtem meg annyira a látványon.
-Tanulok. -érkezett e kielégítő válasz.-Minjárt itt vannak a vizsgák. -folytatta.
-De hisz azok csak júniusban lesznek, nem?
-Soha nincs túl korán a felkészüléshez. Tudod ... -mondta búsan - nagyon szeretnék bejutni az egyetemre. Az tény, hogy nem vagyok egy jó tanuló, de ez fontos nekem.
-Nem úgy volt, hogy ösztöndíjad van valami sportegyetemre Minnesota-ba?-csodálkoztam.
-De... de én nem ezzel szeretnék foglalkozni.- mondta bizonytalanul.
 Egyszerűen nem jutottam szóhóz a kijelentése után. Tybalt, aki a suli élsportolója, és örök életében híres focista szeretett volna lenni, most feladja?
-Hát akkor? -kérdeztem meglepetten.
-Állatorvos akarok lenni.
 Hirtelen köpni- nyelni nem tudtam. Mi ütütt ebbe a fiúba, hogy hirtelen állatorvos szertne lenni? Talán az elgázolt cicája miatt?
-Na és kivel mész a bálra?- próbáltam terelni a témát.
 Pesrze, most mindenki higgye csak azt nyugotan, hogy nem érdekelnek az unokatesóm -aki majdhogynem már a tesómnak számít- dolgai, de egyszerűen nem akarom ismét csak felhozni a macska témát. Erre majdnem olyan érzékeny, mint a szülei halálának témájára.
-Nem megyek, tanulok. -válaszolt.
-Hogyhogy? -kérdeztem tágra nyílt szemekkel a csodálkozástól.
 Tudniillik, ő ötödikes kora óta egy bált sem hagyott ki, és általában mindig a suli legcsinosabb lányai egyikével ment.
-Itthon maradok, tanulni.
-Miért? Ez az utolsó téli bálod! Csak azt ne mond, hogy nincs kivel elmenned, mert akkor komolyan lehidalok.
-Hát lenne... Igazából már négy lány is kédezte, hogy lenne-e kedvem elmenni velük, de mindegyiket elutasítottam.
 Azt hittem rosszul hallok. Ha így folyttatja az antiszociálikodást, a végén a saját szalagavatóját is kihagyja.
Épp egy- két bíztató szavat mondtam volna neki -nem is értem, hogy miért, mert ha ő ott lesz, akkor tuti darabjaira szedi Mercutio-t, ha megtudja, hogy együtt vagyunk- de ekkor a visítozó Juliette tűnt fel a lépcsőkanyarban.
-Te meg miért sikítozol? -előzött meg Tybalt e kérdés feltevésében, kezeit a fülére tapasztva.
 Ahogy Juliette megérkezett, lecsapta magát Tybalt mellé a kanapéra, és egy magazint dugott az orra alá.
-Ebben fogok elmenni a bálra!-mutogatott neki egy ruhát.
 Mint már kiderült, ez öröm sikítzád volt, ahogy nála ez már megszkott.
-Mutasd. -kértem.
 Juliette szemeit megforgatva, arcáról eltűntetve a mosolyt dugta az orrom alá az újságot. Egy világosrózsaszín, hosszú, habos- babos ruhát pillantottam meg, és a szám, ami mellette tündökölt, még meghökkentőbb volt, mint maga a ruha.
-Nem ártna neked is valami ruha után nézned. -nyomta a kezembe a magazint. -Nem mintha különösebben érdekelne, hogy mi van veled, de csak nem égethetetsz le engem, és velem együtt az egész Capulet dinasztiát azzal, hogy valami ócska rongyokban jelensz meg egy ilyen eseményen.
 Gúnyosan mosolyodtam el, madj felhúztam a szemöldökömet. Most komolyan azt gondolja, hogy engem érdekel, hogy mit gondolnak a kinézetemről mások?
 Persze azért abban igaza van, hogy tényleg ruha után kéne néznem, mert nem igazán szeretnék úgy kinézni Mercutio mellett, mint valamiféle madárijesztő.
 Leültem Tybalt mellé és alaposan átnyálaztuk a magazint, míg Juliette ismét csak komoly üzenetezésbe kezdett ujdonsült barátjával.
 Tybalt egyszer csak berakta a kezét két lap közé, miközben én  fordítottam, és egy mozdulattal visszafordított az előző oldalra.
-Nos Belle, azt hiszem megtaláltuk a ruhádat.- mondta, majd visszafordított az előző oldalra.
 A fénylő papíroson egy csodaszép ruha tündöklött. A ruha felső része fekete volt, dereka egy babarószaszín szalaggal volt átkötve, és ugyan ilyen színű hosszú tüllös szoknya részben folytatódott. Tybalt-nak tényleg iagaz volt. Ez valóban az én ruhám.
-Mutasd, mit választottál!- kapta ki Juliette a kezemből a magazint. -Pf!- pöfögött irónikusan, mikor megpillantotta a választott ruhát.- Nem csalódtam benned, Belle. Ez valóban hozzád méltó ruha. Na de nekem tök mindegy. Megrendelem az enyémmel együtt, péntekre ki is hozzák.
 Válaszul csak a szemeimet forgattam, majd elvonultam a szobámba, hogy gyorsan házit oldjak és tanuljak másnapra, hogy aztán este találkozhassak Mercutio-val a megbeszélt helyen.
 Hét után, mikor végre megérkeztünk a játszóházba, ahol mindik találokozunk (azért járunk játszóházba, mert ott senki ismerőssel nem találkozunk), lehuppantunk két babzsákfotelre, ahonnan általában az anyukák vagy a dadusok szokták figyelni a gyerekeket, és kezünkben egy-egy turmixal ismét csak a bálról ekzdtünk beszélgetni.
-Képzeld.- kezdte.-Annyira gyönyörű díszletet választott Benvolio a bálra, hogy az valami hihetetlen. Tudom, hogy csajosan hagzik, de már én is untam, hogy egy jó ideje állandóan csak a tornateremben tartottuk az ilyen eseményeket. Egyebet se lehetett hallani, csak hogy valaki állandóan kritizálja a helyszínt.
-Hát nekem ezek a szituációk nem túl ismerősek, mert eddig egyszer sem voltam efféle sulis bulikon.-mondtam csüggedten.
-Majd most leszel.- mondta, majd vígaszképp egy puszit nyomott az arcomra, amibe igen csak belepirultam még mindig.
-Amúgy képzeld.-vágtam bele hevesen a mesélésbe. -Ma megrendeltem a ruhát, amiben menni fogok. Annyira szép! Fekete és babarózsaszín, de a nagyrésze inkább rózsaszín. És ami a legjobb benne, hogy tökre passzol az öltönyödhöz. Márint... ugye fekete öltönyben leszel?
-Pont erről akartam beszélni veled.- mondta kissé gondterhelten, majd banán turmixát lerakva maga mellé, kezeit az enyémekre rakta.
-Most ugye nem azt akarod mondani, hogy nem fekete lesz öltönyöd? Nem mintha, baj lenne, csak...
-Nem, nem azt.
-Hanem?
-Belle. -mondta, majd sóhajtott.- Nem vihetlek el a bálba.
 Ebben a pillanatban szerintem kihagyott két ütemet a szívem. Hogy mi? Most komolyan hagyta, hogy beleéljem magam a dologba, erre így porrá zúzza a reményeimet?
-De...de miért?- kérdeztem elszorult torokkal.
-Figyelj.-kezdett bele szomorkásan.- Én is nagyon szeretnék veled menni meg minden, de szerintem ez még túl korai. Vagyis... ne érts félre, nem az van, hogy nem akarom felvállalni a suli előtt,hogy mi is van kützünk, csak tutod ott van Tybalt, és azért Romeo-ra is tekintettel szeretnék lenni. Tudod, épp most cseszte át őt a nővéred, és biztos vagyok benne, hogy nem esne jól neki, az,  hogy nem rég zúzták darabjaira az érzéseit, és én máris becsajozok.
 Bólogatva hallgattam végig a mondókájájt. Elvégre igaza van. Még alig egy hete vagyunk együtt, tényleg kicsit korai lenne elmondani. Sőt, szerintem elér akor, amikor Tybalt már elballagott. Arról nem is beszélve, hogy tényleg szegény Romeo-nak hogy eshet majd a dolog.
-De akkor végül nem is jösz?- kérdeztem.
-De megyek, csak nem veled.
 Ismét megállt bennem az ütő. "...megyek, csak nem veled." Mintha a világ legtermészetesebb dolgát jelentette volna ki.
-Akkor kivel?- kérdeztem miközben próbáltam leplezni haragomat, és féltékenységemet.
-Nyugi, csak Jenny-vel.
 Na igen. Jenny. A szőke unokahúg, akire ok nélkül voltam fétékeny, és gonoszul viselkedtem szegénnyel, miközben meg sem érdemelte.
-És nem kell aggódnod. Mikor már a társaság nagyrésze hazament, és az ott maradt emberek fele pedig olyan részeg, hogy nem áll a lábán, akkor táncolhatunk egyet. -nyugatatgatott.
-Rendben. -mondtam mosolyogva, ám ez a mosoly nem volt a legtermészetesebb.
 Persze ezután nem tudtam úgy élvezni az estét Mercutio-val, ahogyan azt kellett volna. Végig csak azon kattogtam, hogy ez lesz az első bálom, és kénytelen leszek egyedül menni, mert Mercutio-val nem mehetek, mással meg nincs akivel, esetleg Cory-val, de ettől a megoldástól inkább tartózkodtam.
 Ahogy hazaértem ismét csak Tybalt-al találtam szemben magam, aki ugyan ott, ugyan abban a pozícióban volt, pont, mint amikor elmentem.
-Te még mindig tanulsz?- kérdeztem.
-Igen.
 Hm. Egyszerű, de nagyszerű válasz.
-Na és te? Merre jártál?- kérdezte, a könyvet összecsukva.
-Csak a plázában voltam. Ékszerek után kutattam a ruhám mellé. -füllentettem.
-Na és mit vettél? -kérdezte kislányos érdeklődéssel.
-Semmit, mert időközben rájöttem, hogy semmi értelem az egésznek, mivel nincs kivel mennem. -sajnálkoztam.
 Egy darabig mindketten hallgattunk, majd egy kis idő múlva Tybalt törte meg a csendet:
-Majd leszek én a párod. -jelentette ki.
-Hogy mi?- csodálkoztam.
-Ahogy hallod. Majd megyünk ketten.
-De hiszen neked tanulnod kell.
-Áh, hagyd csak. Azzal még ráérek júniusig. Most egyelőre fontosabb, hogy boldognak lássalak.
 Elmosolyodtam. Mennyire rendes fiú ez a Tybalt. Annyira kár, hogy ennyire utálják egymást Mercutio-val, és a többi M.p-vel. Mennyivel másabb lenne minden, ha ez az idétlen viszály nem lenne köztünk.
 Hihetetlenül boldog voltam egész héten. Ruhám is lett a bálra, párom is, mégpedig olyan, akire Mercutio-nak egyáltalán nem kell fétltékenykednie, ahogy nekem sem az övére.
 Amikor elmondtam neki, hogy végül kivel is megyek, boldognak tűnt. Meg kell hagyni, még nem láttam őt ennyire örülni valaminek, amihez Tybalt-nak valami köze lenne.
 Szóval így az "unokatestvér" megoldásban állapodtunk meg, de Mercutio  megígértette velem, hogy jövőre mindenképp együtt megyünk. Hát nem aranyos?
 Lassan elérkezett a bál estéje.
 Egész szombat délután Juliette nyüzsgését és sertepertélését hallgattam. Először kozmetikusnál volt, ahol egy úttal új egekbe meredő, kihegyezett végű rózsaszín műkörmöket tetetett, de ezt megspékelte egy kis csillámmal is. Ezután a fodrászhoz sietett, ahol csodaszép kontyot varázsoltak neki, majd hazajött, és százszor újra sminkelte magát. Felkent az arcára egy csomó alapozót, hogy eltűntesse a szeplőit, amik amúgy nem is léteznek...
 Ezek után Paris-t hívta fel minimum nyolcszor, hogy nehogy elfelejtse a virágokat, majd ahogy ezt mind- mind befejezte leült hatalmas francia ágya szélére, kiborította maga elé minden ékszerét, és azokból válogatta, hogy mit vegyen fel a ruhájához.
 Én nem vittem ennyire túlzásba a dolgot. Az én hajamat dadus fonta be halszálka fonásba, ami egyszerűen fenomenálisra sikeredett. Ezután épp egy kevés szemhély púdert és szempillaspirált használtam, majd előkotortam a kedvenc fekte magassarkúmat (remélem nem töröm majd össze magam benne) és egy ruhámhoz illő nyakláncot, és tűkön ülve vártam a fél nyolcat, hogy végre indulhassunk.
 Paris limuzinja nemsokára megérkezett a kapunk elé. Ahogy elnézem neki is van amit a tejbe aprítani...
 Az autó érkezése után kopogást hallottam az ajtón, majd miután dadus ajtót nyitott, egy fehér öltönyös fiú lépett be rajta. Engem őszintén a hóemberre emlékeztetett a kedvenc mesémből, a Jégvarázsból.
 Juliette már alig bírt magával. Ezt mondjuk teljes mértékben meg is értettem.
 Paris egy apró rózsaszín rózsákból álló karcsokrot húzott bal csoklójára, és Juliette pedig ugyan ilyen virágokból álló kis csokrot tűzött a zakójára. A mi csokraink ezzel ellentétben egy nagy fehér liliomból, és néhány apró virágocskákból álltak.
 Juliette-ék után nemsokára mi is indultuk. Természetesen nem csaptunk akkora felhajtást, mint ők, hanem mi egyszerűen beültünk Tybalt telepjárójába, és azzal hajtotunk a bálteremig.
 Ahogy megérkeztünk a terembe, csodálatos illatokra lettük figyelmesek. A terem telis-tele volt fehér rózsával, semmi mesterséges világítás nem volt, csak gyertyák, ami nagyon romantikus hangulatot kölcsönzött a teremnek. Milyen szerencsés volt az a lány, aki a barátjával jöhetett.
 Amikor beléptünk, szemeimmel a tömeget páztásztam, de Mercutio-t sehol sem láttam.
-Sziasztok!- ugrott elénk Cory.
Kicsit belerezdültem a meglepettségbe, majd köszöntem neki:
-Szia.
-Cső, Cory. -köszöntötte Tybalt is.- Hogy s mint?
-Egész jól, köszi. Na és ti?
-Mi is megvagyunk. -válaszolt helyettem is Tybalt.
 Végig Mercutio után kutakodtam a tömegben, míg végre megpillantottam a színpad -mert hogy még az is volt- mellett, de a lány, aki mellette állt és ugyan olyan csokrot viselt, mint ő, egyáltalán nem Jenny volt.
 Cory és az unokatesóm nagyon belemelegedtek a dumálásba, így amikor a legkevésbé figyeltek, csndesen Mercutio mellé száguldottam.
-Ez meg mi? -vontam hevesen kérdőre, minden köszönés forma nélkül.
-Neked is szia. -humorizált.- Nagyon megijesztetteél, tudod?
-Hol van Jenny, és ki ez a lány?
-Nézd, meg tudom magyarézni,
 Igen. A jól megszokott mondat, amit minden fiú bevet, ha tudja, hogy valami nagy bajban van.
-Hol van Jenny?- erősködtem.
-Jenny lebetegedett, és nem tudott eljönni, így a mexikói cserediákot, Paola-t hívtam el, mert tudtam, hogy neki sincs párja.
 Alaposan végigmértem a lányt. Majdnem fél fejjel volt magasabb, mint Mercutio.Bőre természetes barna volt, arca pedig finom vonásokkal rendelkezett: orra pisze volt, szája apró, és pirosra volt kifeste; szemei majdnem már feketék voltak, fölöttük pedig szépen ívelt, vékeny szemöldökök tündölöltek. Hosszú fekete haja vékony csípőéig ért, ami hosszú vékony lábakban folytatódott. Ruhája sötétzöld volt, ami jól kiemelte tökéletes alakját.
 Most, hogy ilyen jól felkonferáltam, visszatérhetünk a lényegre.
-Remek! És te nem tudtál volna nekem erről előbb szólni? -örjöngtem.
-Nem, nem tudtam, mivel egész este hívogattalak, és tonna szám írtam neked az SMS-eket, de te semmire sem voltál hajlandó válaszolni!
 Kissé bűntudatom lett. Tényleg egész nap nem voltm telefon közelben. Ha képes lettem volna legalább egyszer felvenni a telefont, most megkímélhettem volna magunkat ettől a kellemetlenségtől.
-Gyerekek, ezt nem hiszem el!- rohant felénk Benvolio.
-Mi az, mi történt?- érdeklődött rémülten Mercutio.
-Eredetileg úgy volt, hogy egy fiú és lány fognak könnyű zenét előadni a bálon, de a lánynak torokgyulladása lett, és most szóltak hogy lemodják!- panaszolta.
-És nincs beugró? -kérdeztem aggodalmasan.
-De, az a baj, hogy van!
-Hogy lene már az baj?
-Látod ott azt a bandát?- mutaott egy sereg gótra Benvolio. -Na, ők a beugrók.
 Hirtelen azt sem tudtam sírjak-e vagy kacagjak. Ezek a hófehér bőrű, feketére festett szemű, piercinget viselő, ijesztő csajok akarnak fellépni egy ilyen esten? Teljesen imázs romboló lenne...
-Biztosan nincs más, aki fellépne?- érdeklődött Mercutio hevesen.
-Biztosan.- mondtam majdnem már sírva Benvolio.
-És ezek mit játszanak?
-Heavy metal-t.
 Mindhárman gondolkodni kezdtünk. Nagyon gyorsan találni kellett valakit, aki beugrik, csak az a helyzet, hogy a Verone gimiben nem hemzsegnek a tehetséges énekesek, és aki tud is valamennyire énekelni, az mind karácsonyi turnén van a kórussal.
-Hát ti meg miért vágtok ilyen fancsalai képet?- lépett mellénk Willy, kezében egy pohár pezsgővel.
 Szokása, hogy már a buli elején leissza magát.
-A fellépők lemondták, és most úgy áll a helyzet, hogy a gót csajok fognak énekelni.- avatta be őt is Benvolio.
-És az olyan hatalmas baj?
-Hát persze, hogy az! 
-Hát szerintem adhatnátok egy esélyt nekik. Nem muszáj mindennek rendhagyó módon zajlania. Sőt, szerintem a bálozók nyolcvan százaléka már unja, hogy állandóan ugyanaz van.
 Benvolio egy ideig tétovázott, majd más választási lehetőség hívján, bele egyezett, abba, hogy heavy metalt játszhassanak.
 Időközben visszamentem Cory-ékhoz, nehogy feltünjön nekik, hogy sokáig elmaradok.
 Punccsal a kezemebne figyeltem távolról Mercutio-ékat, miközben Cory megállás nélkül csak dumált nekem. Nemrégiben Tybalt odébállt, hogy kicsit a focista haverjaival dumálhasson, így egyedül hagyott ezzel az akasztófavirággal.
-Figyelsz te rám egyáltalán?- lettem figyelmes erre az egyetlen mondtára.
 Erre is csak azért figyeltem fel, mert hirtelen elém állt, így eltakarva Mercutio-t és a mexikói lányt.
-Persze, de állj már odébb!- löktem félre.
 Cory megfordult, hogy ő is megnézze, hogy mit is nézek olyan kegyetlenül, majd megpillantotta kit is figyelek.
-Már megint ez a Miller gyerek?- förmedt rám.
-Mi közöd van hozzá?
-Nézd, Belle, én tudom, hogy mi volt köztetek Benvolio buliján.
 Még jó, hogy azt nem tudja, mi van köztünk most.
-Tudom, és remélem, hogy nem szeretnéd elmondani senkinek.
-Nem fogom, bízz bennem.
 Ezután a bájcsevej után egy darabig egyikünk sem szólt a másikhoz. Nekem továbbra sem lankadt a figyelmem Mercuto-érkól, ő pedig továbbra is azt figyelte, ahogy én figyelőzöm.
-Nem kérsz valamit enni?- kérdezte.
-De,hozhatsz valamit.- mondtam, hogy egy kis időre lerázzam.
 Ahogy Cory távozott mellőlem, a koncet is kezdetét vette. Nem mondom, hogy a meatal rossz, de ez az előadás arról szólt, hogy három lány ugrál a színpadon, gitároznak, és üvöltöznek- nem énekelnek, hanem konkrétan üvöltöznek- zenére.
 Ahogy elnéztem, a társaság nagy többsége inkább kivonult az udvarra a performansz végéig.
 Persze a kis mexikói és a barátom nem távoztak. Szemmel láthatóan tetszett a lánynak a zene, ezért rávette Mercutio-t, hogy táncoljon ele. Mondjuk, amit a színpad előtt műveltek nem volt egészen táncnak mondható, hanem inkább ugrálásnak nevezném.
 Persze az az álnok perszóna megtalálta a módját, hogy ugrálás közben is rámásszon más barátjára, amit azért nem hagyhattam. Aközött a néhány ember között, akik hajlandóak voltak erre a zenére bulizni, szlalomoztam, míg elértem a színpadig, de ahogy kezemmel a lány után nyúltam volna, hogy lefejtsem a pasimról, az egyik színpadon "táncoló" fellépő lány bakancsát éreztem a fejemen, aminek köszönhetően sikeresen el is dőltem. Épp készültem elesni de Mercutio időben észrevett, és utánam nyúlt.
 Pechemre pont a ruhám dekoltázsát kapta el, ami sikeresen le is rántott rólam. És ugyebár az ilyen ruhák alá nem kell melltartót venni -mert szivacsosak-, amit én nem is tettem, és ugye sejtitek, hogy mi lett a vége az egésznek.
 Na igen... közszemlére tettem a melleimet. Ezaz, Belle, megint összehoztad!
 Vissza ráncigáltam magamra a ruhát, majd szégyenkezve hagytam el a termet a hátsó ajtón keresztül. Könnyeim gyöngyként potyogtak utánam, ahogy épp igyekeztem eltűnni a gúnyos szempárok elől.
 Szerencsémre a hátsó udvaron senki sem volt. Egy gyertyákkal telerakott pavilonba mentem, ott néztem a semmibe, és elmélkedtem azon, hogy mi is lesz majd ezután. Hogy merek egyáltalán januárba majd iskolába menni?
 Hirtelen, egy meleg érzés futott végig kihült testemen. Valaki egy fekete zakót rakott rám.
-Ne haragudj.- mondta a mellettem, egy ingeben, álló Mercutio.
-Nem te vagy az oka. -nyugtattam, miközben letöröltem kezemmel könnyeimet.
-Dehogynem. Nem kellett volna elhívnom Paola-t. Nem gondoltam, hogy rámmászik.
-Mondom, hogy semmi baj.
-De! Igenis van! Nem történik meg ez az egész, ha én végül egyedül  jövök el.
 Nem szóltam semmit. Egy daranig csendben álltunk egymás mellett. Mercutio a kezeit zsebre vágta, én pedig ujjaimmal próbátam magamon tartani a kabátot. Hirtelen előtört belőlem a nevetés.
-Most meg min nevetsz?- kérdezte, miközben ő is alig bírta visszatartani.
-Ez már vicces, komolyan.
-Micsoda?
-Hát az, hogy egész este féltékenykedtem, erre fejbe rúg egy gót, és te letéped a ruhámat, majd közszemlére teszem a cicimet.
-Igazság szerint, nekem tetszett.- mondta kacagva.
-Hülye!- mondtam , miközben oldalba böktem. -Remélem jól megnézted, mert nem valószínű, hogy ezután is látni fogod!
-Biztos vagy te ebben?- kérdezte huncutul.
-Teljesen biztos.
-És miért?
-Hát, azért, mert ...
-Inkább ne is mondj semmi. Ne rontsd el a pillanatot. -szakított félbe, majd befogta a szájamat. A saját szájával.
 Havazni kezdtett. Hirtelen körülöttünk kigyulladt ezernyi lampion. A bálteremből sem szűrődött ki már több heavy metal, hanem mostanra már  Benvolio kerített hangosítókat, és You Tube-ról raktak zenét, nem is akármilyet, hanem a Heart by heart-ot, a kedvec zenémet.
 Felejthetetlen pillanat volt.

|| Újra Aktív! ||

 A cím szerintem magárt beszél! Újra érkeznek új részek a blogra, valószínűleg a következő hét folyamán hozom is a XI. fejezetet, amit remélem minannyian legalább anyira vártok, ahogy már jómagam is.
 Noha nem tervezetem, eléggé hosszúra sikerült ez a szünet, amiért szégyenlem is magam rendesen. :/ Azért nem értesítettem senkit erről a szünetről, mivel nem terveztem előre, de a nyár végén, annyi minden összejött, hogy egyszerűen nem maradt időm a blogra, amit rettenetesen sajnálok. Terveztem, hogy szeptember közepe fele újra jelentkezem, de  akkor meg kezdődött a suli, és valahogy vissza kellett rázódnom a megszokott ritmusba, ami igencsak nehezemre esett.
 De száz szónak is egy a vége, újra itt vagyok, és próbálok minél több eseménydús fejezetet hozni nektek!
 Szeretném megköszönni nektek többek közt a rengeteg pozitív hozzászólást, amiket ma sikerült elolvasnom, és azt a rengeteg díjat, amiket kaptam tőletek, és amiket hamarosan ki is teszek! :) Nagyon köszönök szépen mindent!

X. fejezet

Boldogság, végre kebledre ölelsz? 

 Mindenki szótlanul meredt rá a leleplezett fiatalokra. Mindenki, kivéve egy személyt, aki épp ekkor 

érkezett meg. Willy kávéjáért ugrott el  a közeli kávézóba, és most ért vissza. Ki más lehetett volna az, mint a mit sem sejtő Romeo.

 Szoborként bámult szerelmére, és a fiúra, aki őt a karjaiban tartotta. Egy hatalmas könnycsepp szántott végig arcán, majd arcát karjával takarva suhant el. Könnyei gyöngyként potyogtak utána, amint elhagyta a termet.

-Rendben!- törte meg Willy a csendet. -A dráma megvolt, jöhet a munka! Ja, és igen. Belle, ugorj el nekem kávéért, köszi.

 Minden visszatért a normális kerékvágásba. Mindenki tette a dolgát: néhány lány az új díszleten dolgozott még- mivel Willy szerint a régi elégé unalmas-, néhányan a jelmezeket próbálgatták, és pár ember a szövegét gyakorolta.

 Kivánszorogtam a székek közül, és Juliette fele siettem, félrelökve mindent és mindenkit, aki az utamba került. Éreztem, hogy szemem szikrát szór.

-Normális vagy te? -üvöltöttem rá a Paris karjaiból kimászó Juliette-re. -Hogy képzelted te mindezt? Teszed a sértettet, csak mert nem rád szavaz egy jelentéktelen választáson, aztán meg bosszúból meg is csalod?

 Juliette megszeppenve nézett rám. Minden apró moraj elcsendesült a teremben, minden tekintet ránk szegeződött.

-Belle, gyere el onnan. -nyúlt karom után Mercutio.

-Nem! Te csak ne próbálj itt csitítani engem! Te is ugyanekkora idióta vagy, mint ő!-céloztam Juliette-re.

-Miről hadoválsz?- emelte fel ő is a hangját.

-Ó, hogy miről drága Csókoljuk-meg-Bellet-részegen-majd-felejtsük-el-mert-idióták-vagyunk Úr? Hát arról a...arról a...a ... -de hirtelen elakadt a szavam.

 A pillanat hevében mindent elmondtam neki. Egyszerűen nem vagyok normális!

-Hogy mi? Minek neveztél az előbb?

-Semminek.

 Egy táblát kellene a nyakamba akasztani, amin az a felirat állna, hogy közveszélyesen idióta. Nemcsak, hogy lebőgöm a nővéremet mindenki előtt- mondjuk ezt igazán megérdemelte-, de még az egész színjátszókör tudtára is adom, hogy mi is volt köztem és Mercutio közt a minap, Benvolio buliján.

-Ismételd ezt meg, Belle. -lépett egy lépést közelebb Mercutio.

 Elfordítottam a fejemet, nem volt merszem a szemébe nézni.

-Belle, kérlek. -fogta meg az ajkamat, és fordította vissza a fejemet.

-Te idióta, nem veszed észre, hogy nem szeretne válaszolni?!- vette le hevesen kezét az arcomról Cory.

-Te nem vagy képes nem beleütni az orrodat más dolgába? -förmedt rá újra Cory-ra.

-Ebből elég!- szólt közbe Willy.- Belle, azonnal hagyd el a termet!

-De miért?- kérdeztem meglepetten.

-Azonnal!- emelte fel jobban a hangját.

 Parancsának eleget téve, leugrottam a színpadról, és az ajtó fele vettem az irányt, de útközben megálltam, és vészjóslóan megfordultam.

-Jaj, Willy. Felmondok!

-Mit csinálsz?- kérdezte szemöldökét magasba emelve.- Azt hallottam, azt mondtad, hogy felmondasz.

-Jól hallottad. Egy arrogáns idióta vagy, és én már nem vagyok hajlandó a hisztizésedet hallgatni! Oldj meg minden nélkülem!- mondtam, és újra megindultam az ajtó fele.

 Mikor kezemmel már a kilincs fele nyúlt, újra megfordultam, és megtoldottam előbbi mondandómat még egy mondattal:

-Ja, és holnap ne várj az előadásra! Szerezz más Esmeralda-t!

 Azzal kinyitottam az ajtót, és mihelyt kiértem, minden erőmet összeszedve csaptam be magam után. A mennyezet is beleremegett a csattanásba.

 Még sohasem éreztem ennyire erősnek és függetlennek magamat. Többé nem ugráltat ez a hálátlan alak, akinek csak arra voltam jó, hogy elvégezzem azt a munkát, amihez neki nincs kedve. Már szabad vagyok, és teljes szívből remélem, hogy ugyanannyira kicsesztem vele, mint ő velem, egy jó néhány alkalommal.

 Szívem mélyén nagyon is jól tudtam mit tettem az előbb, de valahogy a bennem lakozó gonosz lény előtörése után, nem tudott érdekelni mi lesz most az előadással.

 Nem sokat töprengtem az előadás témán. egy pillanat alatt pakoltam ki a táskámat és kabátomat a szekrényemből, és indultam haza. A hazafele vezető úton azonban, nem voltam képes kiverni a fejemből Romeo-t. Hogy volt képes ez a hárpia ilyesmire?

 Lassan már rá sem ismerek a nővéremre. Vannak pillanatai, mikor rettenetesen kedves, és kiáll mellettem, akármi történjék, de van mikor előtör belőle az az énje, aki mindig csak felvág, és azt hiszi övé a világ, na meg úgy rángatja -képletesen- az embereket, mint valami ócska marionettfigurákat.

 Egész úton csak ez járt fejembe.

 Mikor hazaértem azonban, menten el kellett hessegetnem a gondolataimat, mivel más probléma akadt. Tybalt, karját összekulcsolva, várt rám a nappaliban. Ahogy beléptem mérges tekintetét rám szegezte, és azon nyomban kérdőre vont:

-Mi volt ez a mai jelenet, Belle?

-Nem tudom miről beszélsz.-vetettem neki mit sem törődve a választ.

-Miről? Hát arról, hogy nyilvánosan üvöltöztél Juliette-el, Cory-val  és Willy-vel, majd otthagytad a társaságot, és kijelentetted. hogy többé ne várják, hogy akármit is segítesz nekik.

 Sóhajtottam. A hírem ismét előttem hazaért.

-Rosszul tudod a sztorit.

-Mi?-húzta fel bal szemöldökét.- Mi a francot műveltél még, amiről nem tudok?-tárta szét karjait.

-Én semmit. De van fogalmad arról, hogy a drága és szent Juliette úgy kavart Paris-al, hogy közben már járt egy olyan fiúval, akit meg sem érdemel?

-Igen, tudtam Juliette-ről meg Paris-ról, de kivel járt Juliette?

 Ó, hogy szakadna  rám az ég! Teljesen kiment a fejemből, hogy Tybalt-nak nem szabad tudomást szereznie róluk.

-Nem tudom.- próbálkoztam egy gyenge hazugsággal, de Tybalt sokkal rafináltabb volt annál, mint hogy egy ilyen hazugságot bevegyen.

-De hisz most mondtad, hogy... Belle, te titkolsz valamit.

-Nem, dehogy! -tiltakoztam hevesen.

-De igen! Mond el szépen mi folyik itt, és ígérem nem borulok ki, akármi is legyen az.

 Kifújtam magam. Itt az idő, kislány. Színt kell vallanod. El kell mondanod neki mind a Juliette, mind a saját titkodat. 

 Mély levegőt vettem, és lehuppantam a kanapéra. Tybalt mellém ült, kezeit összekulcsolva maga előtt, és figyelmesen kezdet hallgatni a mesémet: 

-Minden azon a napon kezdődött, mikor először mutattuk be azt az idióta Párizsi Notre-Dame-ot. Akkor ismertem meg Mercutio-t, és te- önmagadhoz híven- ki is verted a hisztit. Aznap volt a szülinapunk. -folytattam, és egyre kezdtek előtörni belőlem az emlékek.- Mikor hazaértem már javában zajlott a buli. Ekkor ismerkedett meg Juliette is Romeo-val. 

 Tybalt bólogatott. Itt kezdett már magától is rájönni a történet folytatására. 

-Aztán te ismét hisztiztél.- mondtam, és megengedtem magamnak egy apró mosolyt.- Kis idővel később hallottam egy érdekes beszélgetést Mercutio és Benvolio között, amiből megtudta, hogy Mercutio csak téged akar idegesíteni, azzal, hogy közeledik felém. Eközben Juliette és Romeo már jártak. Végül én is megbocsátottam Mercutio-nak, de később bemutatott nekem valamit Jenny-t, akiről azt hittem, hogy a barátnője, és gonoszkodtam vele, de kiderült, hogy az unokahúga. 

-Ismerem a csajt. Nagyon satu. -vágott közbe. 

-Eléggé. Szóval aztán időközben Cory-t is megismertem.-folytattam.- Egyszer ügyetlenkedtem, és kiment a bokám, arra emlékszel nem? Napikig bicegtem. 

 Bólintott. 

-Majd jött az elnökválasztás, és döntetlen lett az állás. Romeo volt az egyetlen személy, aki nem  szavazott, így az ő szavazatán múlott minden. Hogy ne derüljön ki semmi róla és Juliette-ről, Benvolio-ra szavazott, így ő lett az elnök. Este Benvolio bulit tartott, amire Cory-val ketten mentünk, de ő időközben elkeveredett. Magányomban a fürdőszobába mentem, ahová később bejött Mercutio, jelzem holt részeg volt, -egyet sóhajtottam, most jött a nehéz rész.- Hülye volt és ...és ...hát izé ...-a   tarkómat vakargattam, nem tudtam, hogy mondjam el neki, úgy, hogy a bútorzat egyben maradjon.-hát..megcsókolt. De másnapra elfelejtette.-tettem hozzá gyorsan. 

-Micsoda?- pattant fel. -Nem csak Juliette lett áruló, de te is? 

-Mi? Áruló? Ez nem árulás!- törtem ki. 

-De az! Tudod, hogy mennyire utálom azt a bandát! Tudod, hogy ők az ősellenségeink, és azt is nagyon jól tudod, hogy mindig próbáltalak megvédni tőlük titeket! Erre tessék! 

-Ó persze, megint gyere ezzel az ősellenségeskedéssel! Egyáltalán, miért utálod? Mit ártottak neked, hogy ekkora majrét kellett csapni belőle, és belerángatni az egész sulit? 

 Tybalt kicsit lenyugodott, majd egy hatalmas sóhaj után újra helyet foglalt a kanapén. 

-Na jó, elmondom neked. 

-Kíváncsian várom. 

-Nyolc éve- kezdett bele- mikor a szüleim meghaltak, csak egy macskám maradt, Fluffy, na meg te, Juliette és a szüleiek. Mindig saját fiukként neveltek, és ezért hálás is vagyok. -hatalmast sóhajtott.- Majd egy júliusi napon, minden megváltozott. Megérkeztek a Montague-k. Még mindig emlékszem arra a napra, amikor Romeo, Benvolio és Mercutio először toppantak a mi környékünkre. Benvolio és Mercutio eddig is a városban laktak, de Romeo-ék ideköltözésével egyre gyakrabban kezdek erre a környékre járni, játszani. Még kicsik voltunk, én tizenkettő, ők tizenegy évesek. Egy napon aztán, mikor a kertben játszadoztam Paris-al -akkor már ismertük egymást, hisz osztálytársak voltunk- megjelent ez a három csirkefogó. Fluffy gyanútlanul szunyókált mellettünk, míg mi fociztunk. Romeo szemet vetett a macskára, és hívogatni kezdte magához, az utca másik felére. A kiscicám felugrott, és barátságosan kezdett feléjük sétálni. Ám ekkor ...

 Tybalt torkára fagyott a szó. Próbálta folytatni, de nem tudta. Szemei megteltek könnyel, és egy pillanat alatt könnyek kezdték áztatni arcát. 

-Ekkor- folytatta síró hangon- egy autó tűnt fel a semmiből, és...és... 

-Nyugalom. -öleltem meg, és kezdtem simogatni a hátát. -Ez rég volt, már elmúlt. 

 Tybalt egyre csak sírt. Furcsa volt zokogni látni, mikor ő minden esetben erősnek mutatja magát. Mondjuk teljes mértékben megértem mit érezhet. Az a macska volt az egyetlen lelki támasza abban az időben. Senkinek nem beszélt fájdalmairól, csak néha, mikor senki sem látta- vagyis ő azt hitte , hogy nem látja senki- kezdett mesélni Fluffy-nak érzéseiről. Mintha értené mit mond neki. Azt is megértem, hogy Tybalt félt ezektől a fiúktól minket, és azért rendez ilyen hisztijeleneteket. De azt már teljesen képtelen vagyok felfogni, miért rángatta bele ebbe az egész sulit? Miért nem verte meg akkoriban őket, vagy miért nem  képes csendben utálni őket emiatt? 

 Kis zokogás után Tybalt a szobájába ment, és egész délután ki sem dugta az orrát onnan. Én is követtem a példáját, és visszavonultam a szobámba gondolkodni. 

 Hirtelen rettenetes érzés lett úrrá rajtam. A bűntudat. Nem kellett volna Willy-t cserben hagyjam, elvégre ez a nagy lehetősége. Esmeralda nélkül nincs előadás, és előadás nélkül nincs diploma. Talán bocsánatot kéne kérjek tőle, és elmenjek holnap .

 Ekkor hatalmas csörömpölés támadt. Valaki eszeveszettül kezdte döngetni a bejárati ajtót.

-Megyek már, nem kell rám törni az ajtót!- kiabáltam, miközben haladtam lefele a lépcsőn. 

Amikor az ajtóhoz értem és kinyitottam, Romeo-val találtam szembe magam. Az ajtófélfának volt dőlve, és messziről éreztem a belőle áradó alkoholszagot. Nem csalt a szimatom, részeg volt, és ezt a jobb kezében csüngő whiskys üveg is bizonyította. 

-Belle! Hol van Juliette?- kérdezte erőtlenül. 

-Nincs itthon.-feleltem. 

-Akkor hol van?

-Nem tudom.

-Juliette-t akarom!- monda szinte már síró hangon, és végigcsúszott az ajtófélfán, majd összerogyott. 

-Gyere, állj fel!- mondtam,miközben próbáltam felsegíteni a földről. 

 Egy kis erőlködés után valahogy sikerült felemelem, és bevonszolnom a házba. 

 De most mi legyen? A nappaliban nem hagyhatom, ott bárki megláthatja. A földszinten pedig egyetlen hálószoba sincs, az emeletre pedig nem tudom felcibálni. A konyhába nem vihetem, egyáltalán hova fektetném? A raktárakban nem férne el, az ebédlőbe sem vihetem, mert csak az asztalra tudnám fektetni. A fürdőszobában meg csak a kádba. 

 Nincs mit tenni. Az egyetlen megoldás az, ha a pincébe viszem. 

 A pinceajtóig cibáltam. Mikor kinyitottam egy húszfokos lépcsőt láttam magam előtt. Romeo-ra néztem, majd hangosan  megállapítottam:

-Kibírja! 

 Engedtem hát, hogy magától guruljon végig a  lépcsőkön, míg megérkezik érte a felmentősereg- jó esetben Benvolio, rossz esetben Mercutio, és normális esetben mindkettő. 

 Mikor földet ért, csak egyet nyögött, ebből tudtam, hogy túlélte, és hogy nem fájt nagyon. Gyorsan a telefonomért nyúltam, és tárcsáztam is Benvolio számát. 

-Szia.- szólt bele a telefonba. 

-Szia Benvolio, Belle vagyok. Bocsi, hogy zavarlak, de akadt egy kis problémám. 

-Micsoda?

-Itt fekszik részegen a pincémbe Romeo. Nem tudnál érte jönni? 

-Ne haragudj, de nem érek rá. Épp ma nyomott a kezembe egy rakás idióta papírt a köcsög igazgató, hogy ezeket olvassam át, töltsem ki, írjam alá, másolja le négy példányban, és küldjek egyet a tanfelügyelőségre, egyet a városi diáktanácsnak, egyet neki és egyet tartsak meg. Ne haragudj, de tényleg nem érek rá. Hívd fel Mercutio-t, ő egészen biztos, hogy ráér. 

-Rendben. Nos, akkor jó munkát. 

-Köszi, szia. -és azzal ki is nyomott. 

 Tényleg nem lesz más megoldás, csak Mercutio. A szüleim mindjárt hazaérnek, Tybalt sem ülhet egész nap a szobájában, Juliette is bármikor haza érhet, és mind tudjuk mi lenne abból, ha valaki itt találná Romeo-t. A szüleim jól leszidnának és megbüntetnének, azért, mert részeg embert hozok a házba. Tybalt azért veszekedne, mert egy macskagyilkost, Juliette meg azért, mert egy árulót rejtegetek a pincében. Szóval egy szónak is más a vége: muszáj lesz valahogy hazajuttatnom, és ebben csak egy személy segíthet. 

 Nehéz szívvel bár, de tárcsáztam Mercutio számát. 

-Halló.-szólt bele. 

-Szi-szia. 

-Szia Belle. Mit szeretnél? 

-Itt fekszik holt részegen Romeo, nem tudnál érte jönni?

-Hogy mi? Mi a francot keres ott? 

-Nem tudom, egyszer csak megjelent itt részegen, és dörömbölni kezdett az ajtón. Juliette-t kereste. 

-Azonnal ott vagyok! 

-Várlak. 

 Egyáltalán nem vártam. Biztos szóba fog kerülni a csókos téma. Látom már a szomorú jövőt: Mercutio rákérdez a dolgokra, én pedig mindent elmesélek neki, és akkor meg azt mondja: 

-Ne haragudj Belle, de ez egy egyszeri alaklom volt. Felejtsük el ezt az egészet, és maradjunk csak barátok. 

 Nem tellett bele sok időbe, Mercutio kopogtatása hallatszott. Feszülten nyitottam neki ajtót. Mikor belépett az első kérdése az volt: 

-Hol van?

-A pincében. 

-Mi? Hogy kerül a pincébe? 

-Nem volt hová elrejtsem Tybalt elől. 

-Itthon van az a hólyag? 

-Igen. 

-Akkor gyorsnak kell lennünk. Egy hétig nem akarok veszekedést hallani, a mai után. 

 Kicsit megszégyelltem magamat e mondat hallatára. De egy hamar el kellett terelnem a gondoltaimat, mivel jelen pillanatban az volt a legfontosabb, hogy valahogy kikeveredjek ebből a kalamajkából. 

-Te jó isten!- mondta elszörnyedve Mercutio, látván Romeo-t, amint a lépcső alján fekszik. -Te komolyan képes voltál lelökni őt oda? Normális vagy te? 

-Ó, bocs, hogy próbálom menteni az irháját!

-Te így próbálod menteni valaki irháját?- mondta, miután leszaladt a lépcsőn, és próbálta lábra állítani barátját. -Meg is ölhetted volna! 

-Dehogy! Nem esett nagyot, és amúgy se érezte!- mondtam, mikor melléjük értem. 

-Na jó, most inkább hagyjuk ezt! Gyere, segíts kivinni innen. 

 Szó nélkül követtem utasításait. Én karjait, Mercutio pedig a lábai emelte meg, úgy cipeltük ki a házból. 

 Mikor kiértünk meglepetten tapasztaltam, hogy Mercutio autóval érkezett. 

-Tyűha. -csodálkoztam el.- Neked van jogosítványod? 

-Csak próbajogsi. Elméletileg kellene egy felnőtt üljön az autóba, mikor vezetek. De, ez most vészhelyzet volt, és nem volt kéznél egy felnőtt sem. 

 -"Nem volt kéznél egy felnőtt sem" . Ezt úgy mondod, mintha valami tárgyról beszélnél. 

-Most kötözködsz, vagy segítesz? 

-Oké, befejeztem. 

 Mikor az autóhoz értünk, Mercutio előkapta zsebéből a kulcsot, és egy gombnyomással nyitotta ki az ajtót. Romeo-t a hátsó ülésre fektettük. Még mindig nem tért magához.

-Hát, akkor. -kezdtem.- Szia. 

-Hé, várj-várj-várj!- szólt utánam, mikor már elindultam a kapu fele. 

-Mi a baj? -fordultam vissza? 

-Te is jössz velünk! Szerinted elbírom egyedül Romeo-t? Hát nem. Tehát jössz szépen, és segítesz nekem cipelni! 

-Rendben. 

 Nem ellenkezhettem. Tulajdonképp Mercutio-val ketten voltunk a hibásak mindenért. Ha ő nem kezd verekedni Cory-val, majd nem löknek le engem, én sem téptem volna le a függönyt, és nem derült volna ki semmi. És ha nem derül ki Juliette piszkos kis titka, Romeo nem issza le magát, és nem kerülünk ebbe a helyzetbe. 

 Beültem hát Mercutio mellé, és elindultunk. Egész úton egymáshoz sem szóltunk. Ő figyelte a lámpákat, és táblákat, én pedig nem akartam megzavarni ebben. Annyira férfiasnak tűnt, miközben vezetett. Jó ég, mik jutnak eszembe...

 Mikor megérkeztünk Romeo-ék házához, szerencsére senkit sem találtunk otthon. Mercutio tudtam, hogy Romeo mindig a jobb zsebében tartja a kulcsait, így egy mozdulattal előrántotta, és kinyitotta vele azt ajtót. 

 Az emeletre cipeltük, és befektettük az ágyába. 

 Kimerülten csaptuk le magunkat az ágya mellé. Fejemet hátradöntöttem, és egy nagyon sóhajtottam. Nagyon kimerített a sok cipekedés. 

-Elfáradtál? -kérdezte, hallván hatalmas sóhajomat. 

-El, rendesen. Te nem? 

-Még annál is jobban. 

 Egy kis ideig csak ültünk csendben egymás mellett, majd erőt vettünk magunkon, felálltunk és hazaindultunk. 

-Hazavigyelek? -kérdezte Mercutio az autóhoz érve. 

-Ne. 

-Normális vagy? Este van? Tán haza akarsz gyalogolni? Még azért is hazaviszlek! 

-Dehogy akarok gyalogolni! De nem vinnél el előbb Willy-hez, ha megkérlek ? 

-De, elviszlek. -mondta, majd mosolyogni kezdett. 

 Szerencsére Willy nem lakott túl messze. A szomszéd utcai egyik tízemeletes tömbházában bérelt lakás magának. Meg kell hagyni, elég kényelmes kis kérónak tűnt. 

 Miután megérkeztünk, és felbaktattunk a lépcsőn (a nyolcadikra!!!), mivel el volt romolva a lift, nagy lihegve csengettünk be Willy-hez. 

 -Jövök!- hallottuk Willy hangját kiszűrődni a vastag falakon. 

 Egy szempillantás múlva fordult a kulcs, és ott termett Willy az ajtóba, egy rakás hajcsavarral a fején. 

 Mercutio-val mindketten próbáltuk visszafojtani a nevetésünket, de nem sikerült. Hatalmas röhögésbe kezdtünk  mindketten. 

-Ha-ha-ha. -kezdett ironizálni a művész úr.- Azért jöttél, Belle, hogy kiröhögj? Hát gratulálok, kacaghatsz is, mert nem tudjuk holnap megtartatni az előadást! 

-Nem, nem ezért jöttem. -mondtam, miközben letöröltem a szemem sarkából kibuggyanó könnyet.- Hanem, hogy bocsánatot kérjek. 

-Mi? Azt hiszem rosszul hallak. -monda, majd megdörzsölte a fülét. -Mond ezt még egyszer. 

-Azért jöttem, Willy, hogy elnézést kérjek a mai viselkedésemért, és közöljem, hogy számíthatsz rám a továbbiakban, mint Esmeralda, és mint gyakornok. 

-Hmm ...- habozott egy kicsit Willy. -Rendben, de...! 

-Mi de?

-Ne várd, hogy ezek után magasabb fizetést, vagy több tiszteletet kapsz! 

-De Willy -szólt közbe Mercutio- Nem is kap ezért fizetést. 

-Lényegtelen. Akkor ne várd, hogy majd ódákat írok a tehetségedről az egyetemi ajánlóleveledben. És, mint már mondtam, tiszteletet sem kapsz többet. 

 Tipikus Willy, de volt időm hozzászokni. 

-Rendben! - egyeztem bele. -Akkor a holnapi előadást megtartjuk. 

-Jó. -egyezett bele. -De most, ha nem bánjátok, távozzatok, mivel szépítő alvásba kezdenék. -mondta, majd szembecsapta az ajtót velünk. 

 Mercutio-val ismét kacagásba törtünk ki, de ezúttal kicsit halkabban, majd miután befejeztünk, elindultunk lefele a lépcsőn. 

 A  lefele út valahogy gyorsabbnak bizonyult, mint  a felfele, így pár perc alatt már lent is voltunk a tömbház előtt. 

 Mercutio zsebre vágta a kezeit, és úgy sétált mellettem az autó fele. 

-Tudod, én emlékeztem. -törte meg a csendet. 

-Mire? -értetlenkedtem. 

-Hát, hogy megcsókoltalak. 

 Hirtelen végigfutott arcomon a pír. Szerencsére már este volt, és ezt ő nem láthatta. 

-De, akkor miért mondtad, hogy elfelejtetted? 

-Mert emlékeztem is, de nem is.

-Most ezt nem értem ... 

-Mikor később magamhoz tértem, már nem a fürdőszobában voltam, hanem Benvolio ágyán feküdtem. És mikor eszembe jutottak a történtek, annyira abszurdnak tűntek. Azt hittem, hogy csak álmodtam. Hogy megbizonyosodjak erről, megkérdeztem az első embert, aki szembejött velem, hogy hol vagy. Nos, ez a személy a te Cory barátod volt, akin látszott, hogy már eléggé be van csípve. Azt kérdezte, miért kereslek én téged. Tudod, milyen az ember ha részeg: nagyon őszinte. Nos, én helyből elmondtam neki, hogy "Mert. úgy emlékszem megcsókoltam." Ekkor nevetni kezdett, és azt mondta, hogy "Akkor azt álmodtad cimbora, mert Belle egész nap otthon vigasztalta Juliette-t." És akkor ebből gondoltam, hogy tényleg csak álom volt. 

-Co-Cory hazudott? -kérdeztem meglepetten. 

-Ezek szerint. 

-De miért? 

-Hát nem nyilvánvaló? 

-Mi? 

-Magának akar a kis patkány. 

-Neeeem. Nem hiszem! 

-Hát én hiszem. És ő is, én is és te is nagyon jól tudjuk, hogy amíg én itt vagyok, ő labdába sem rúghat. 

 Ismét meglepődtem, és belevörösödtem a gondolatba, hogy Mercutio-nak is feltűnt mit is érzek iránta. 

-Most miért hallgatsz?- érdeklődött. 

-Nincs mit mondanom. 

 Pedig lett volna, rengeted dolog. 

-Amúgy, örülök, hogy részegen volt annyi bátorságom, hogy megtegyem. 

-Mert? -húztam fel a szemöldököm. 

-Mert, akkor nem tenném azt, amit most fogok.- mondta, majd megragadta a derekamat, erősen magához húzott, és megcsókolt. 

 Megszűnt létezni ekkor körülöttem a világ.  Nem észleltem semmit sem az autók zajából, sem a kóbor kutyák csaholásából. Számomra csak ő és én léteztünk abban a percben, és ez így volt tökéletes.